1956

1956 – ahogy én átéltem

Nagyon kellemes őszi idő volt, és az almádi nagymama kívánságára, hogy ebben a jó időben legyenek még egy pár napig Almádiba, vasárnap kivittük Apával a két kicsit (Zsókát és Zoltánt). Apa Pestre utazott, mert egész héten tárgyalásai voltak, itthon maradtam a két naggyal, mert ők már iskolások voltak. Öcsi – aki nálunk lakott - egyik este hozta a hírt, hogy Pesten zavargások vannak de nem vettük komolyan – beszélnek az egyetemen össze-vissza., mindent felfújnak – gondoltuk. Másnap Csontos Mária nénivel mentünk az iskolába. Gyalog mentünk, mert akkor még nem jártak buszok Veszprémben. Legnagyobb meglepetésemre Mária néni előhozta, hogy reggel hallgatta a híreket és komoly megmozdulások vannak Pesten és az a cél, hogy az oroszok menjenek ki az országból. A tanáriban nagy zűrzavar volt, mindenki erről beszélt. Fizika órám volt az előadóban a negyedik órában, mikor az óra közepén megszólalt a csengő. Mivel Vaczkó néni volt a hivatalsegéd aznap, nem vettem tudomást a korai csengőről, mert Vaczkó néni nem ismerte az órát. Hamarosan személyesen jött fel, hogy siessek mert a Fém-ből (Fémfeldolgozó – később Bakony Művek) telefonáltak, hogy teherautó jön értünk, hogy a városba vigyen bennünket és már mindenki kész, rám várnak. Mire a kabátot felvettem, már ott is volt a teherautó és mentünk.
Arra emlékszem, hogy a Kossuth utcán ment a nagy tömeg, hozzájuk csatlakoztunk. Mellettem Bajcsy Feri bácsi volt, Mária néni a másik oldalamon. A tömeg üvöltözött: „oroszok menjetek haza!” A párttagok összetépték a tagkönyvüket és Feri bácsi esküdözött, hogy orosz nyelvet többet nem fog tanítani. Az iskolában még másnap tanítottunk, de a gyerekek nagy része nem jött, állandó utcai gyűlések voltak, ezért a tanítás szünetelt. Egyik nap az egyetem előtt volt a nagy tömeg. Dr. Besnyő János tartott egy buzdító előadást. A végére értünk oda Mária nénivel, amikor arra kérte a jelenlevőket, hogy most induljunk el a laktanyába Jutasra, mert ott fegyvert kapunk. Na nekünk más sem kellett most, mint egy géppuska, gyorsan hazamentünk. Hazafelé menet nagy csődület állt a mostani irodaház előtt, mert az emeletről, ahol a Kommunista Párt irodája volt, könyveket meg iratokat dobáltak le. Arra nem emlékszem, hogy meggyújtották-e, de igyekeztünk kikerülni a tömeget. Otthon Öcsi azzal az „örömhírrel” fogadott, hogy pufajkát kapott minden egyetemista és másnap be kell menni az Egyetemre, mert mindenki fegyvert kap. Öcsit először szép szóval próbáltam meggyőzni, hogy szó sem lehet róla, nagy vitánk volt. Mégsem lett fegyvere, mert a megadott időpontban nem engedtem el hazulról. Felhívás jött, hogy a pestieknek nincs élelmük. Öcsi és barátai teherautókkal vittek fel krumplit Pestre, nagyon izgultam mindig míg vissza nem értek. Ahogy sűrűsödtek az események, mindig ritkábban mentem ki a városba. Egyszer el kellett menni a kenyérgyárba, ami a Kisállomás mellett volt, mert az üzletben nem lehetett kenyeret kapni. Próbáltam valamennyi ennivalót szerezni: kenyeret, krumplit, sót, rizst. Mária nénitől még szemes kukoricát is hoztam – végszükségletre. A két kis gyerek (Miklós, András) nagyon élvezte, hogy nincs tanítás és itthon lehetnek, játszhatnak, olvashatnak. Apuról semmi hír nem volt, pedig akkor már a rádió is beszélt a pesti zavargásokról. Végre november 2.-án hazaérkezett Pestről. Beszámolt, hogy a vonatok nem járnak és különböző járműveken és gyalog sikerült hazaérnie. Beszámolt a pesti helyzetről: sok orosz tank van és sok katona, de amíg ő ott volt nem nagyon voltak harcok, a gyerekek felmásztak az orosz tankokra és barátkoztak a katonákkal. Voltak elszórtan lövöldözések és akkor az orosz katonák az alaksorba és a pincékbe mentek le és ott folyt a harc is.
Egyik reggelre nagy dübörgésre ébredtünk, az ablakhoz mentem. A tér tele volt tankokkal. Apa elrántott az ablakból és abban a pillanatban már két lövés süvített a lakásba. Az egyik a plafonba fúródott (ott vezették le később a TV kábelt a padlásról) a másik pedig a Munkácsy képek egyikét érte. Alig ocsúdtunk fel, amikor valaki csengetett és rázta az előszoba ajtót. Apa ment ki, a felső lakó Czinege Ilonka állt ott sírva, és kérte, hadd maradhasson itt nálunk. Most már egy-két puskalövést is lehetett hallani. A ház lakói talpon voltak. Talabér Mária néni átjött, mert Laci bácsi bement az Egyetemre, nagyon fél. Átjöhetne-e? A tankok körbejárták a teret és elvonultak. Mikor a térről elmentek a katonák, Apu leszedte mindenütt a belső ablakokat (óvni aa légnyomás miatti töréstől), mert nem tudni mi lesz és jön a tél. Talabéréknál szintén leszedte. Öcsi este érkezett haza Pestről, akkor már ott is nagy volt a felfordulás, nagyon örült, hogy sikerült visszajönnie a teherautónak. Apu és Öcsi két rekamiét kihozott az előszobába és ott aludtunk, mert a szobákban veszélyes lett volna. Nemsokára Rohonyiék is feljöttek, majd Keszthelyiék, Ozsváték és a földszintről Pályi Elemérék. Talán azért jöttek hozzánk, mert Apu nyugodt volt, míg a többiek szinte reszkettek az idegességtől. Az előszobában voltak a felnőttek, a konyhában az öregek és a betegek, Öcsi kisszobájában pedig a nagyfiúk, nagylányok. Itt volt Rohonyi Béla, Rohonyi Kütü, Öcsi, Rövid Laci és a harmadik emeletről a „mester lövész” Czinege Géza és a felesége, Ilonka.
Apu tanácsára nagy edényekbe vizet tettünk, ha esetleg történne valami a vízvezetékkel, a kádba szintén vizet engedtünk. Gáztűzhely még nem volt, sparhelten főztünk. (Nálunk voltak: Rácz 5; Bélavári 5; Talabér 2; Rohonyi 4; Keszthelyi 5; Ozsváth 3; Pályi 2 azaz összesen 31 ember, na meg a társbérlőnk, Rózsi. Mivel éjjel-nappal ott volt az egész háznép, még az első napokban hozott a családjának ennivalót, de már a harmadik naptól kezdve a nagy lábasban főztem mindenkinek. Tudom, egyszer rizs volt, egyszer krumpli, sőt egyszer kukorica is.
Az előszobában a Wc mellett volt a fal mellett egy rekamié. Itt Talabér Laci bácsi volt a „révkalauz”, mert éjszakánként ő kalauzolta az embereket a WC-hez. Apu javasolta, hogy a belső ablakokat mindenki szedje le (azért, hogy a légnyomás ne törje ki). Talabéréknál Öcsi és Rohonyi Béla szedte le, mire megszólalt Bélavári (aki egy rendőrorvos mellett volt asszisztens), hogy Öcsi szedje le az ő ablakait is. Öcsi el is vállalta azzal a kikötéssel, hogy Bélavári is menjen neki segíteni. Mire Bélavári kifejtette: hogy menjen ő, mikor lövöldöznek és „nekem három gyerekem van!” Öcsi mondta, hogy akkor ő sem löveti le magát Bélavári kedvéért. Erre mégis átment Bélavári is és együtt szerelték le az ablakokat.
Egyik éjjel nagy lövöldözés volt a városban, elég sokáig tartott. Reggel megtudtuk, hogy a Bajcsy-Zsilinszky utcán ment felfelé egy orosz csapat és a Kisállomás felől is jött egy nagy létszámú alakulat. Mind a két csapat azt gondolta, hogy a másik az ellenség és egymást lőtték, későn derült ki, hogy mindketten oroszok.
Egyszer már sötétedett, amikor hallottuk, hogy jönnek föl a lépcsőházban. Meggondolatlanul az ajtóhoz rohantam és kinéztem, hogy ki jön. Vagy tíz szovjet katona vonult felfele a lépcsőházban, már a második emeleti lépcsőkanyarban puskájukat lövésre készen tartották. Apu visszarántott az ajtóból, de addig már a katonák odaértek, és kérdezték, hogy ki lőtt ki ebből a házból. Mindenkiben megfagyott a vér, hangtalanul ültek, mire én megszólaltam (szerbül), hogy a ház minden lakója itt van ebben a lakásban és senki nem lőtt. Azt mondták, hogy pedig a házból jött a lövés és ők mindent átkutatnak, menjek velük. Bementünk a szobába. Mikor beértünk, én egy kicsit megriadtam: a szekrényen fehér krétával orosz betűkkel kis Miklós átmásolta az akkori újságból ”ruszki poigyítye domoj” – („oroszok menjetek haza”). A szakasz vezetője kérdőre vont, hogy ki írta ezt oda, mondtam, hogy az én fiam, aki kilenc éves és az újságból másolta, de nem tudja mit ír, mert nem tanult még oroszul. Tovább ezzel már nem foglalkoztak, én fellélegeztem.
Mikor kijöttünk a szobából, benyitottak a konyhába, ott a gyerekek megrémültek és elkezdtek sírni, mire gyorsan becsukták az ajtót. Egyetemistákat kerestek, de szerencsére nem mentek be a kisszobába, ahol a fiatalok voltak.
Tőlünk Bélaváriékhoz majd Talabérékhoz, kellett kísérnem őket, majd a harmadik emeletre vezettem őket, ahol Czinegéék laktak. A kanyarban voltunk, amikor kiabált Czinege Géza, hogy be van zárva. Mondtam, hogy hozza fel a kulcsot, de ő csak állt és remegő hangon mondta, hogy ő nem jön fel, menjek le a kulcsért.
Mikor bementünk a lakásba, az egyik katona ott mellettem végig pisilte a tűzhelyet, erre persze én megjegyzést tettem („ez szép volt!”), mire egy másik katona megjegyezte a vezetőjüknek, hogy engem kell elvinni, mert én tanítottam a gyerekeket lőni az iskolában. Nagyon dühös lettem és elkezdtem kiabálni rá, hogy én kisgyerekeket tanítok, de az iskolában nem tanultak lőni. Mentünk tovább Keszthelyiékhez, Ozsváthékhoz, Pályiékhoz. Elég sokat időztünk egy-egy lakásban, ezért fent már idegesek voltak, hogy hol vagyok ilyen sokáig. Pályi Zsigáéknál a ruhás szekrényben egy revolvert találtak és keresték az ott lakót. Felkiabáltam, hogy Zsiga jöjjön le. Nem egyedül jött, hanem Talabér Laci és Rohonyiné is jött vele. Kérdezték tőle, hogy - miért van revolvere?. Zsiga mondta, - mert katonatiszt. Erre: - miért van otthon? Zsiga: - szabadságon van. Rohonyiné azt tanácsolta, mondjam azt, hogy beteg. Én meg teljesen mást mondtam nekik szerbül: „a laktanyában azt mondták nekik, hogy aki harcolni akar az oroszok ellen, az maradjon a laktanyában, aki pedig nem, az menjen haza.” Ennek nagy sikere volt, de az egyik katona még egy alkatrészt talált a szekrényben és azt mondta, hogy itt még több fegyver is van, mert ez nem illik a már megtalálthoz. Mire én ezt lefordítottam Zsigának, ő megmutatta, hogy ez a már megtalált revolvernek a csőpucolója – valami ilyesfélét mondott – mire ezt el is fogadták, Zsiga felmehetett. A pincébe is le kellett volna menni velük, de mondtam, nem megyek, mivel a lakók közül nincs ott senki, keressék meg ők, hogy van-e ott valaki. Mielőtt felmentem volna, a vezetőjük kijelentette, hogy mivel velem tud beszélni, én felelek a háztömb összes lakójáért. Mondtam, én nem megyek ki a lakásból, így nem tudok a szomszéd házakban lakókkal beszélni, ezért nem vállalom. (Még akartak ajándékba adni – köszönetképpen egy pisztoly tokot. Mondták, „tiszta bőr” – nem fogadtam el, amit nem is értettek, miért. Mondtam, ha azután valaki megtalálná nálam, keresnék rajtam a belevaló fegyvert – így megértették.)
Elmondtam azután a lakóknak részletesen, hogy mi volt a helyzet a lakásokban. Nem loptak el tényleg semmit, csak vizet ittak Rohonyiéknál. Azt is elmeséltem, hogy egyetemistákat kerestek és hogy én azt mondtam, hogy itt nincsenek – mire Czinegéné elkezdett kiabálni, hogy miért nem mondtam meg nekik, hogy több egyetemista is van a lakásban. A lakók azonban jól letorkolták Czinegénét, nekem meg sem kellett szólalnom, hogy hogy képzeli, hogy feladom őket a saját öcsémmel együtt!
Aznap éjjel nagyon rosszul lettem, remegtem és rettenetesen fájt a fejem. Rohonyi szerint ideglázam volt és nyugtatót adott be. Valóban az lehetett, mert azután lettem rosszul, hogy eszembe jutott, hogy az órám a kezemen volt és elvehették volna tőlem.
Mialatt a katonákkal lementem, nagyon leszidták a Rózsit, mert a tartalékolt ivóvízben mosta meg a kezét, majd bement a szobájába, ahol felkapcsolta a villanyt – jó, hogy nem lőttek be.
Még néhány napig voltak lövöldözések, az orosz katonák többször is feljöttek, de akkor már engem kerestek: „a tanítónőt”, hogy lőttek-e a házból, elment-e valaki, de nem kellemetlenkedtek.
Ahogy elcsendesedett, elnémultak a lövöldözések, mindenki hazament. Rohonyi, Talabér Laci meg Pályiék megköszönték a helyet. Rohonyiné egy cikket írt a Naplóban, amelyben buzdított az oroszok ellen, emiatt letartóztatták, de nem tudtuk meg, hogy hogyan sikerült egy hét múlva kiszabadulnia, mert másokat kisebb dolgok miatt is évekre ítéltek.
A hetedikes fiúosztálynak voltam az osztályfőnöke, mikor megkezdődött a tanítás, az egyik fiú elszólta magát, hogy még nincs ám vége, majd most ők következnek, majd most ők elbánnak az oroszokkal. Gyanítottam, hogy valamire készülnek. Megtudtam, hogy egy egész fegyvertáruk van. Közben kijött egy felhívás, hogy egy bizonyos napig be kell adni a fegyvereket, aki addig beadja, semmi bántódása sem lesz, ám aki nem adja le és megtudják vagy megtalálják, katonai bíróság elé állítják. Összehívtam a gyerekeket. Először nagyon dühösek voltak, hogy ki az áruló, de mondtam, hogy örüljenek, hogy kiderült, mert nagy bajba kerültek volna nem csak ők, de az egész családjuk. Nagyon nehezen sikerült csak őket rábeszélni, hogy adják le a fegyvereket. Már el is felejtettem, hogy kitől tudtam meg, de ők még nem. 2004-ben Lohonyai Laci volt itthon Kanadából, még mindig érdeklődött, hogy ki árulta el őket, de elfelejtettem. Hogyan került Lohonyai Laci Kanadába? Ez egy külön történet: a 41 év alatt míg tanítottam, kb. tíz osztálynak voltam az osztályfőnöke ötödiktől nyolcadikig. Háromszor tiszta fiú- majd a többi már koedukált. A legtöbb osztályból alig-alig tudom a nevekhez azonosítani az arcokat, de ennél az osztálynál még most is emlékszem nemcsak minden fiúra, de még most is tudom, ki hol ült. Ide járt Lohonyai Laci is. Nagyon sokat beszélgettem vele, mindig problémái voltak. Pl.: „-a mama jobban szereti a lánytestvéreit mint őt”..”A nehéz munkát mindig neki kell végezni, a gázpalackot neki kell hozni” stb. 1957 január elején Laci disznótoros kóstolót hozott. Beszélgettünk, majd elköszönt, az ajtóból megint visszajött, az volt az érzésem, hogy mondani akar valamit, meg is kérdeztem, de azt mondta, hogy nem. Kétszer is visszajött, majd elment. Másnap hiányzott az iskolából, azt hittem, hogy beteg. Két nap után átmentem az édesanyjához, aki nagyon kétségbe volt esve, hogy Lacival biztosan történt valami, mert már három napja eltűnt. Kb. egy hét múlva kaptam egy lapot Lacitól amelyben írja, hogy kint van Ausztriában egy lágerben és ki akar menni a nagybátyjához Kanadába. Kb. egy hónapig Ausztriában volt, akkor már az édesanyjával is levelezett. Egy hónap után kivitték Angliába, Londonba. Ott egy mérnök pártfogásba vette, ott kapta meg az engedélyt, hogy mehet Amerikába. Lohonyai Józsefnek hívták a nagybátyját, akihez kiment. Rendszeresen beszámolt nekem az életéről. Kb. fél év múlva otthagyta a nagybátyját. Azt írta, hogy „tehénpásztor itthon is lehetett volna” – mert ott kitették a farmra és az állatokat kellett gondoznia. Torontóba ment egyedül és az ottani magyarok segítségével elvégezte a hetedik és a nyolcadik osztályt, majd kitanulta az optikus szakmát. Nekem rendszeresen írt, mindig beszámolt az életéről. Megnősült, egy kisfiuk született, Ádám. Később a levelezések elmaradtak, de azért minden húsvétkor, karácsonykor érkezett tőle lap L. L. aláírással.
Többször is volt itthon, ilyenkor mindig felkeresett. 2004 tavaszán volt itthon legutóbb, újra hozott nekem egy szemüveget és sokszor feljött hozzánk. A nyolcvanadik születésnapomon egy gyönyörű rózsacsokrot hozott egy virágkereskedő, benne egy levél – Laci írta. Este pedig felhívott telefonon Kanadából és újra minden jót kívánt. Nagyon meg voltam hatódva – ittlétekor szervezte meg a rózsákat a kereskedővel. Ennyit Lohonyai Laciról.
Az ötvenhatos harcok után az összeszedett egyetemistákat, fiatalokat a Szovjetunióba vitték. Mindenki izgult értük, mert semmi hírt nem hallottunk róluk, 2-3 hónap után kerültek haza. Arról, hogy milyen volt a sorsuk a fogolytáborokban, nem beszéltek.
Almádiban nem volt lövöldözés. Hazahoztuk a két kicsit és nagyon örültünk, hogy a családban mindenki megvan.
Ötvenhat sikertelensége mindenkinek nagyon fájt. Annyira, hogy ha nem kellett, nem is hoztuk szóba.

Újfehértó, 2006. október.