Szeged, menekülés Újvidékről, Németország, Hódmezővásárhely

1942-1946 Az érettségi bizonyítványt még alig néztem át, amikor szolt az igazgató (Téglás Béla), hogy az érettségi elnök szeretne beszélni velem. Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány. Mit akarhat tőlem az elnök? Mikor bementem azt mondta tudja, hogy a szegedi egyetemen szeretnék továbbtanulni. Neki nagyon jó barátja Szegeden az Eötvös kollégium igazgatója, és nekem ne legyen gondom a kollégiumra, mert ő elintézi, hogy odakerüljek. Végül azt mondta, hogy augusztus elején keressem fel Szegeden a gimnáziumban (ő volt a Szent Erzsébet Gimnázium igazgatója). Otthon örültek a jó hírnek. Augusztus elején felkerekedtünk mamával és felutaztunk Szegedre. Megkerestük a gimnáziumot. Az igazgató kedvesen fogadott és elmondta, hogy már mindent megbeszélt, minden rendben van, de egy-két adminisztrációs dolgot el kell intézni, ezért felhívta a kollégiumot. Ekkor derült ki, hogy az igazgató szabadságon van, de mindent megbeszélt Pócza tanár úrral, menjek át a kollégiumba. A Hősök kapuja mellett volt a Horthy kollégium, mellette az Eötvös. A portásnak mondtuk, hogy Pócza tanár urat keressük. Megkérdezte milyen ügyben. Mama mondta hogy hivatalosan keressük. Erre a portás feltelefonált, nekünk meg azt mondta, hogy menjünk fel az emeletre az irodába (ja a portás a nevemet is megkérdezte). Mikor felértünk az emeletre, egy férfi jött szembe velünk, és mikor közelünkbe ért felkiáltott. Jesszusom, hát maga lány? Miért mondja ezt? Azért mondta, mert minden el van intézve, a szobám is megvan, nézzem meg. Egy dologról azonban nem volt szó, hogy lány vagyok. (Megnéztem a szobámat is. Az ajtóra ki volt írva Kemenes Miklós, Orsos Sándor és Fehér ---.) A helyzet tisztázása után, nagyon rendes volt Pócza tanár úr, mert elkezdett telefonálni és kb. 10 perc múlva örömmel mondta, hogy a Tábor u. 3-ban van a Zrínyi kollégium oda menjünk át mert oda fel tudnak venni. Így lettem a Zrínyi kollégium lakója.
Azt talán nem is kell mondanom, hogy a két szobatársam nagyon sokáig ugratott azzal, hogy mikor foglalom el a helyemet.
Egyébként nagyon jól éreztem magam a Zrínyiben. A második emeleten voltam. Az egész kollégiumot lakásokból alakították át. A miénk egy háromszobás lakás egyik szélső szobája volt. A szobatársaimmal nagyon jól jöttem ki (Kőrös Zsuzsa, Bálint Magda, Mezey Klári, velük voltam nagyon jóban. Sokat nevettünk Magdin mikor a csomag egy részét a szekrényébe rejtette és Zsuzsi ezt felfedezte. Csősz Szilvia a másik szobában lakott. Nagy csomagokat kapott hazulról Pocsajból, de a csomagot mindig lezárva tartotta a kamrában, és éjfél körül mikor már azt gondolta, hogy mindenki alszik elkezdett a fapapucsában vonulni a kamrába és a dunnája tetején evett. Mivel elég gyakran kapott csomagot, nem tudta mind megenni és egyik csomagtól a másikig megromlottak az ennivalók, éjszaka tüntette el a valahova. Ja Csősz Szilviának hívták. Nagy harcok voltak a fürdőszobáért is. Egyszer együtt jöttem haza Bálint Magdával mikor mellénk szegődött Schramm Marci magyar szakos végzős. Megkérdezte, nincs-e szükségem zsemlyejegyre. Adott is 4 jegyet, mire én azonnal leléptem megvenni a zsemlyéket. Ha csak mód volt rá, megvártam Magdit, jött Marci, kaptam a jegyeket és leléptem. Ezekkel a jegyekkel mentünk minden reggel. Mezey Klárival a tejboltba és ott pohárban lehetett sűrű tejfölt kapni. Azóta sem ettem olyan finom tejfölt. Legtöbbet Radicsevics Ildikóval voltam együtt. Ildikó osztálytársam volt a gimnáziumban, itt sajnos ő a Horthy kollégiumban lakott, de mivel kémikusnak készült nagyon sok közös óránk volt az egyetemen. Ildikó az az igazi kékharisnya volt csak a tanulás érdekelte, az is zavarta, ha egy-egy fiú engem hazakísért.
Az egyetemen a közös órákon mindig egymás mellett ültünk Ildivel. Vegyész sok volt, de matematika-fizika szakon az első évben 15-en voltunk és nagyon jól kijöttünk egymással. Hallgattuk Riesz Frigyes professzort, Kalmár Lászlót, Révay Lászlót, Széll Kálmánt, Frölichet. Akkoriban nem kellett Zh-t írni csak a félév végén vizsgázni. Ez azt jelentette, hogy év közben nem nagyon tanultunk, csak ami a gyakorlati foglalkozásokra kellett, így a félév végén bizony volt nagy hajrá. Ildikóval sokat jártunk sétálni, olykor moziba.
1943 nyarán Cserki Éva is ott volt nálunk (Éva Sopronba járt egy mezőgazdasági középiskolába) és elmondta, hogy az újságokban felhívás van, hogy a lányok minél többet írjanak a fronton harcoló katonáknak, meg is adott egy tábori számot K-525, hogy írjunk erre a címre minél több lapot. Ildikóval ezt meg is fogadtuk és nekiláttunk az írásnak. Mindig a kémia óra alatt irtunk egy pár lapot. De erről a levelezésről majd még bővebben szeretnék írni, mert nagy jelentősége lett az életemben. 1944 március 19-én a németek bevonulása és a háború miatt bezárták az egyetemet és mindenki hazautazott.
1944 júniusában megszületett a legkisebb testvérünk Gabi. Mindannyian nagyon boldogok voltunk, mert nagyon aranyos kislány volt, mindannyiunk kedvence. Az öröm mellett nagyon zavart bennünket az állandó bombázás. Szegény mama vagy este vagy reggel megfőzött, és amikor bemondta a rádió hogy légiveszély van, összeszedtük az elkészített csomagokat és indultunk a Darányi telepre, Albert bácsiékhoz. Ők egész kint laktak közel a városszéléig, a kertben volt egy földbeásott bunker, teteje is volt. Ahogy kiértünk nemsokára már nagy dübörgéssel jöttek az amerikai gépek. Mindig Belgrád felől jöttek és mindig rengeteg. Elég sokan voltunk a bunkerban. Mikor a gépek jöttek mindig kiment valaki azt lesni, elhaladtak e fölöttünk. Mikor elmentek, megúsztuk a bombázást. A város fölött rengeteg ballon volt, olyanok voltak mint a Zeppelin, ezeknek az volt a feladata, hogy a mélyrepülést akadályozzák. Rengeteget bombázták a várost, a hidakat mind tönkre tették. Egyszer emlékszem olyan gyorsan jöttek a gépek, hogy el sem tudtunk indulni és a szomszéd picéjébe mentünk. Akkor velünk volt Pálffy Dénes is. A környéket bombázták láncos bombákkal és az egész pince megmozdult. Biztosak voltunk, hogy a mi házunkat érte találat, de a riadó végén amikor már ki tudtunk menni láttuk, hogy nem, de tőlünk egy kilométerre rengeteg bomba esett le. Oda ahol Dénesék laktak. Rohant is haza. Lebombázták őket, a szülei be voltak temetve, nagy munkával sikerült a romok közt a pincéig leásni és élve kerültek ki a szülei. Borzalmas élmény volt.
Egyik reggel arra ébredtünk, hogy Tata eltűnt. Később derült ki, hogy mivel nagyon rosszul állt a németek szénája, Tata önként jelentkezett katonának, mert harcolni akart. Később levél vagy üzenet jött tőle, már nem emlékszem csak arra, hogy nagyon megbánta, mert azt hitte, tárt karokkal várják, fegyvert kap és indulhat harcolni a frontra. Nem ez történt, hanem a laktanyában csuklóztatták, gyakoroltatták jó pár hétig és nem vitték a frontra. Front. Akkor már front volt az egész ország. Mama egyedül volt a hat gyerekkel, mert Bandi bátyám a fronton volt. Hogy milyen napjaink voltak le sem tudom írni. A helyzet állandóan romlott és üzengettek a szerbek, hogy visszajönnek és majd visszaadják a 42-es mészárlást. Komollyá vált a helyzet. Ilonka nővérem a városházán dolgozott és neki több horvát volt osztálytársa üzent, menjen el az egész család, mert feketelistán vagyunk magyarságunk miatt. Október elején már fontolgatta, hogy elmegyünk. Megindultak a menekülő vonatok. Először az anyaországi magyarok mentek el. Azt sem tudta szegény mama mibe csomagoljunk, mert csak olyan közepes bőröndjeink voltak. Ekkor jelentek meg a színen a barátaink Barth Willi, Pálffi Dénes, Lütze Pista. Mikor hallották milyen gondban van mama eltűntek. Egy óra sem telt bele nagy hajókofferokat, nagy faládákat hoztak és segítettek csomagolni. Nem tudtuk mit vigyünk magunkkal. Mama legelőször Gabika ruhácskáit szedte össze egy külön csomagba, Ilonka a ruhákat cipőket rakta el, én meg mint egy megszállott, az emlékeket szedtem össze. A fényképeket leszedtem a falról, albumokból - nekem ez volt most a legfontosabb. Össze is vesztünk Ilonkával, mert szerinte a képek helyett inkább ruhaneműt meg cipőt csomagoljak. - Közben Dénes megkérdezte mamát felvette-e a fizetését. Mikor megtudta, hogy nem, ráült Ilonka biciklijére, hogy elhozza. Délfelé megjelent egy lovas kocsi, most sem tudom ki szerezte, felraktuk a csomagokat és irány a vasútállomás. Zárt vagonban már nem volt hely, így egy sóderral félig megrakott nyitott vagonba kerültünk. Ez volt az utolsó menekült vonat, de a vonat csak állt, egyszer csak megjelent a szomszédasszony, egy zsírosbödönt hozott utánunk, amibe mama már hetekkel ezelőtt sült húst öntött le zsírral és otthon felejtettük a nagy zűrzavarban és, egy demizson ivóvizet. Elmesélte, hogy nagy zűr van a lakásunkban, mert a rokonok vitatkoznak, hogy ki mit vigyen haza.
Gabika még nem volt 4 hónapos, mama nem tudta szoptatni, és egy kisgyerekes asszonytól kapta a tejet. Szerencsénkre az asszony is ott volt így Gabi teje biztosítva volt. Végre estefelé elindult a szerelvény. Éjfél felé hirtelen megállt. Kiderült, hogy a csetnikek felszedték a síneket. 2 vagy három óra múlva indultunk tovább. Pestre vittek bennünket, Pesten Gabi dadája elköszönt, hogy ő visszamegy. Nagyon tanácstalanok voltunk. Nem is tudok visszaemlékezni, hogy mivel etette mama a kislányt. A Rottenbiller u-ba egy iskolába szállásoltak el bennünket. Itt csak pár napig maradtunk, kivittek bennünket a Déli pályaudvarra, hogy onnét indulunk tovább. Itt már rendes vasúti kocsiba kerültünk. Ahogy állt a vonatunk, a mellettünk levő sínre egy sebesülteket szállító vonat jött. Itt egy nagyon kellemetlen esetnek voltam szemtanúja. Két szanitéc valóságosan vonszolt egy katonát és pont az ablakunkkal szemben egy tiszti vagon állt. Az egyik szanitéc engedélyt kért egy tiszttől, hadd tegyék fel a katonát erre a vonatra, mert a háta tele van szilánkokkal és talán az első osztályon, a párnás padon nem fájna neki annyira. A tiszt habozott, szóhoz sem jutott, mert egy kikent, kifent dáma, aki valamelyik tiszt babája volt elkezdett üvöltözni, hogy ide ugyan ezt a büdös bakát föl ne engedjék. Nekem sem kellett több elmondtam a nőt mindennek, aminek csak lehetett, de közben légiriadó volt és le kellett menni az óvóhelyre. Mire fölkerültünk újra a vonatra a katona vonat elment. Bennünket Enyingre vittek, ott először egy tehénistállóban kaptunk helyet a szalmán. Másnap Lepsénybe vitték a menekültek egy részét. Tüttöékhez kerültünk a Fő utcára. Két szobájuk volt és az egyiket átadták nekünk. Kimondhatatlanul rendesek voltak hozzánk és amiben tudtak segítettek. Lepsényben egy Hangya nevű üzletben vásároltunk. Vásároltunk - kenyeret, tejet, cukrot, lisztet - szóval amit jegyre adtak. Hogy a jegyeket be tudjuk váltani és jusson nekünk is már sötétedéskor sorba kellett állni a boltnál és a legjobb esetben már 9-10 órakor be is jutottunk a boltba. A sorbaállásnál váltani szoktuk egymást. Egyik alkalommal én álltam ott utolsónak a családból, mikor hazamentem ott beszélgetett mamával egy százados. Mikor beléptem mama mondta, hogy én vagyok a Vilma. Nem tudtam mire vélni, de a százados megmagyarázta, hogy kinyomozták, hogy ki szidta le a nőt a pályaudvaron és ő tulajdonképpen azért jött, hogy magával vigyen, mert meg voltak győződve, hogy csak egy kommunista beszélhet ilyeneket amiket a nőnek mondtam és szerencsém van, hogy mamával ilyen sokat beszélgetett és mama meggyőzte, hogy nem vagyok az és részben meg is ért engem. Lepsényben volt szintén Csáky nevű közgazdász a családjával. Egyik este azzal jött át, hogy sikerült egy fuvarossal megegyezni, hogy elviszi a csomagokat Sopronba. Ha mama úgy gondolja a mieinket is elvinné, persze ő is megy a kocsival, mama a gyerekekkel, meg az ő családjával menne vonattal és Sopronban találkozunk. Így is lett. A csomagokat elvitték, mi meg vonattal indultunk el. Sárvárra érve egy mellékvágányra terelték a vonatot és ott álltunk egy jó darabig. Később derült ki, hogy akkor volt Sopron nagy bombázása és féltek, hogy az állomáson álló szerelvény is bombát kap Sopronban. Végre elindult nagyon lassan meg-megállva Szombathelyig. Közben beteg lettem, magas lázam volt, fájt a fejem, a torkom, rázott a hideg. Lefeküdtem a hosszabbik ülésre. Szegény mama valamilyen gyógyszert adott és betakargatott amivel tudott. Megérkeztünk Szombathelyre. Itt mindenkit leszállítottak azzal, hogy egy két napig nem megy tovább a vonat, mert a dec. 6-ai bombázás sok helyen tönkretette a síneket. A váróterembe telepedtünk. A terem tele volt menekültekkel, magyar és német katonákkal. A katonák fáradtak kedvetlenek voltak. Az egyik német katona azzal öntött egy kis erőt az emberekbe, hogy nem sokáig tart már a háború, mert a németek a napokban bevetik az új csodafegyvert és rövid időn belül végleg megnyerik a háborút. Elkeseredésünkben, tehetetlenségünkben szinte elhittük, hogy a csodafegyver létezik és vége lesz a megpróbáltatásoknak.
Mamának eszébe jutott, hogy Pászthy Ferit Komáromból Szombathelyre helyezték erdőgazdaság igazgatójának. A címe is megvolt és Pétert meg Pörét elküldte hozzájuk, hogy itt vagyunk az állomáson és pár napig még nem is indulunk tovább. Pár óra múlva megjelent Feri, hogy menjünk el hozzájuk. Mama nem akart mert a Csáky családdal együtt mentünk Sopronba és nem akarta őket az állomáson hagyni. Feri erősködött, hogy akkor jöjjön Csákyné is a gyerekekkel. Nagynehezen beleegyezett mama, hogy elmegyünk. Annus, Feri felesége nagyon kedvesen fogadott bennünket. Először meleg teát főzött, majd hamarosan vacsorát is készített, úgy emlékszem hús is volt. Egészen meg voltunk hatódva. Mama megkérte Annust, melegítsen egy kis vizet, mert ki szeretné mosni Gabika kis ruhácskáit meg pelenkáit. Annus melegített mama kimosta. Feriéknek négyszobás lakásuk volt és két szobát fűtöttek. Mama az egyik szobába kiteregette Gabika ruhácskáit. Közben Annusnak egy nyilas testvér vendége jött. Teljesen megváltozott. Hogy nem tud ebben a nagy zűrzavarban nyugodtan beszélgetni, majd felháborodva mondta mamának, hogy mit képzel tönkreteszi a bútorait ezekkel a vizes holmikkal. Mamának ez nagyon fájt, elmondta, hogy mennyire fontos, hogy megszárítsa, mert a vonat hideg, a váróteremben nem tudja kiteregetni, de Annus csak mondta a magáét, már arra is kitért, hogy idecsődültünk idegenekkel, de mindennek van határa a bútorait nem engedi tönkretenni. Nem volt más választás. Összeszedtük a kimosott ruhákat és elköszöntünk. Akkor már Annus bevonult egy másik szobába a vendéggel ki sem jött elköszönni, de Feri sem kísért ki bennünket még az ajtóig sem. Visszamentünk a váróterembe. Nagyon hideg volt az úton, fáztunk és rettenetesen fájt Annusék viselkedése (Feriék családostul minden nyáron legalább egy hónapig nyaraltak nálunk!).
Pár nap múlva megérkeztünk Sopronba. Ott az Orsolya zárdába helyezték a menekülteket. Mi egy nagy tornaterembe kerültünk, ami emeletes faágyakkal volt telerakva, voltunk ott legalább 40-en, de inkább többen. A földszinten menekültek, az emeleten pedig német katonák voltak beszállásolva. Itt az apácák biztosítottak a napi egyszeri étkezést. Reggelente továbbra is sorba kellett állni kenyérért, cukorért, lisztért és tejért szóval mindenért, amit jegyre kaptunk. Hajnalok hajnalán itt is oda álltunk a bolt előtti sorba és felváltva vártuk hogy kinyisson a bolt és sorra kerüljünk. Hideg volt. Így teltek a napok: sorbaállás, bunker, tornaterem.
1944 december 23-a. A tornateremben még sötét van. Ilonka most tért vissza a sorbaállásból, őt Pöre váltotta le. Kenyérért álltunk sorba. A teremben itt-ott mozgolódás van, mert a népes családok megszervezték a sorbaállásnál a váltást. Lassan csak az alvók szuszogása, és itt-ott horkolás hallatszott. Az emeleten a katonák lassan mozgolódni kezdtek és a csendet az emeleti csizmakopogások váltották fel. Próbáltam elaludni, de nem tudtam. Pörét majd én váltom fel és utánam Öcsi jön. Péter 18 éves volt, de őt nem merte mama kiküldeni a városba sem, mert Hunyadi páncélosokat toboroztak és szedték össze a városban a 15 év feletti fiukat, így szinte szobafogságban tartottuk. Eszembe jutott hogy másnap karácsony lesz és elszorult a szívem, mert arra gondoltam, hogy talán sose lesz már olyan szép karácsonyunk mint eddig. Előző este sötétedés után nagyon sokáig beszélgettek a menekültek a teremben. Egymás után keseregtek sorsuk miatt. Elmondták, mi mindent hagytak ott szabad prédának és sokan a kívánságukat mondták el, mit is szeretnének, erre a karácsonyra. A legtöbben az elhagyott holmik után siránkoztak. Mamától is megkérdezték, mi a kívánsága. Mama azt mondta, hogy nekünk is mindenünk ottmaradt, de most semmit sem bán, mert a gyerekek itt vannak, egészségesek és neki csak az a kérése, hogy hírt kapjon tatáról meg Bandi bátyámról akik a fronton voltak. Lassan kivilágosodott, mozgolódás volt a teremben. Aki tehette melegebb ruhát vett fel. Sokan mentek ki a városba megnézni, mi a helyzet, hátha lehet valami ennivalót szerezni. Reggelire kenyeret kaptunk marmeládéval. Szegény kis Gabikának most jó reggelije volt, mert sikerült valahonnan egy kis tejet szerezni. A hideg ellen úgy be volt csomagolva egy pokrócokba, de úgy, hogy csak a kis arca látszott ki, de ha odamentünk hozzá rámosolygott az emberre. Azt hiszem mamának a legtöbb erőt ebben a nehéz emberfeletti túlélés-akarásban Gabika adta. Nem sírt szinte sohasem, és mindenkire mosolygott. Ha egy kicsit melegebb volt a teremben, mama jó melegen felöltöztette a pici már ülni is tudott. Hálás volt mindenért. Csodák csodája, hogy még csak nem is tüsszögött, nem fázott meg.
Ilonkával kimentünk a városba. Nagyon hideg, szeles idő volt. A hó még nem esett le, de nagyon barátságtalan volt minden. Az utcákon gondterhelt arcok, céltalanul keringő emberek sokasága. Légiriadó itt is gyakran volt. Akármerre mentünk mindenütt menekültek, katonák, németek, magyarok voltak. Mosolyt sehol sem látott az ember. A kirakatok, üzletek kongtak az ürességtől. A helybeliek féltek a menekültektől, nem is nagyon mentek ki. Nem sokáig lődörögtünk Ilonkával, mert nagyon fáztunk és meg is untuk a céltalan járkálást. Mama azzal fogadott bennünket, hogy értesítették - hogy hogyan, nem emlékszem -, hogy nemsokáig kell a lágerben lennünk, mert kiköltözhetünk egy egyszobás lakásba ami, ha jól emlékszem, a Pócsi u. 21 szám alatt volt. A hírnek nagyon örültünk, hogy végre letelepedhetünk valahol és talán rendeződik, lassan javul a helyzetünk. Mama már meg is nézte a szobát, most már nem tudom mennyi idő múlva mehettünk volna oda.
Ebéd után én álltam sorba, majd 3 óra felé Öcsi váltott le. Visszamentem a zárdába. Mama nagyon gondterhelt volt. Azon gondolkodott, hogy lehetne valahogy itt a lágerben meghitté, "családiassá" tenni a közelgő ünnepet. Lassan teljesen besötétedett. Égett a villany, de Mama gyertyát gyújtott és mi mellé telepedtünk. Beszélgetni kezdtünk a karácsonyról ekkor megjelent az ajtóban Öcsi egy idegen társaságában. Jobban megnéztük az "idegent", aki katonaruhában volt, az arca nagyon borostás volt és ekkor megdöbbenten ismertük fel tatát. Eddig is alacsony termetű volt, de most legalább 10 cm-rel alacsonyabb lett. Hirtelen mindannyian elkezdtünk örömünkben sírni. Ekkora karácsonyi ajándékot még nem kapott senki a világon! Később mikor tata a meghatottságtól végre beszélni tudott, elmondta, hogy megszökött a katonaságtól, mert hallotta, hogy Újvidékre bevonultak az oroszok és a szerbek, de sokan elmenekültek. Abban reménykedett, hogy mi is eljöttünk és a sorra járta a Dunántúl városaiban lévő menekülttáborokban keresett bennünket. Sopron volt az utolsó város, és ha nem vagyunk itt, akkor Ausztrián keresztül akart Újvidékre visszamenni, az Öcsivel való találkozás csupán a véletlen műve volt: egy kirakat előtt állt tata, nemsokára Öcsi is megállt nézni a kirakatot. Mikor Öcsi elindult ránézett tatára és akkor ismerték fel egymást. Örömük határtalan volt. (Pöre verziója szerint ő és Öcsi ketten együtt mentek beszélgetve az utcán és nekimentek a Tatának. És akkor ismerték fel, hogy ő a Tata.) Tata elmondta, hogy Szombathelyen felkereste Pászthy Ferit, akinek Bandi két lapot is írt és előtte való nap kapta meg.
Azt hittük, hogy nagyon szomorú karácsonyunk lesz, de most mindannyian nagyon boldogok voltunk. Nem számított már a hideg tornaterem, az, hogy nincs ennivalónk, nem számított már a bizonytalan jövő sem. Egy számított csak: hogy együtt vagyunk és Bandi is jól van. A Jóisten meghallgatta Mama kérését. Köszönjük Jézuska!
Karácsony után tata neki indult, hogy keres valamilyen munkát. Egyik nap azzal jött haza, hogy van már munkája az egész családnak mamán és Öcsin kívül, mert Soprontól úgy emlékszem 30 km-re egy gyár mindannyiunkat alkalmazni tud. Egyik feltétel az volt, hogy az egész családnak ki kell oda költözni. Hát ez akkor nem volt probléma. A lágerben elmesélte, hol kapta a munkát és az itteni menekültek sorra mentek a megadott címre és kivétel nélkül mindenkit felvettek.
1945 január 5-én lovas kocsival szállítottak bennünket ki a soproni déli pályaudvarra. Rendes 3-ad osztályú kocsikban kaptunk helyet. Nagy volt az örömünk, hogy most már munkánk is lesz. Mikor mindenki megérkezett minden vagonban névsor olvasás volt majd minden vagonba 2 csendőr jelent meg. Egyik az egyik ajtónál, másik a másiknál. Bejöttek és az egyik kijelentette, ők kísérnek bennünket, a vonatról csak az ő engedélyével szállhatunk le. Ez már kellemetlen volt és nagyon gyanús. Azt hittük, hogy a munkahelyünkre legfeljebb egy óra alatt ott leszünk, de tévedtünk. Nyugatra, Ausztriába vittek bennünket - de nem tehettünk semmit - a csendőrök vigyáztak ránk!
Másnap értünk Bécsbe. Itt egy iskolában szállásoltak el bennünket. Az osztályokban emeletes faágyak. Nem értettük mi is történik, Csak azt a felvilágosítást kaptuk, nemsokára tovább visznek bennünket.
Három napig maradtunk Bécsben, amikor szóltak, hogy másnap reggel visznek bennünket tovább. Alig helyezkedtünk el a vonaton, légiveszélyt majd légiriadót jeleztek a szirénák. Nagyon megrémültünk, még föl sem ocsúdtunk, a szerelvény elindult és úgy 10-15 km-re kivitt bennünket a várostól. Ott rögtön szóltak a csendőrök, hogy mindenki szálljon ki és menjen minél messzebb a vonattól. Hamarosan ott is voltak az amerikai gépek, borzalmas zúgással jöttek és azt az állomást is bombázták ahonnan kihoztak bennünket. A légitámadás után hamarosan ment is tovább a szerelvény. Nagyon lassan haladtunk, kb. egy hétig tartott az út Regensburgon át egy kis faluig vittek bennünket, útközben sokszor álltunk a nyílt pályán. Községek mellett is álltunk ilyenkor ételt kaptunk, de mindig ugyanazt - stamgerichtet - ami egy meghatározhatatlan szürke színű ízetlen főzelékféle volt és első napokban nagyon nehezen tudtuk megenni. Majdnem mindenkinek fájt a gyomra és hasmenése volt. Nagyon kellemetlen volt. Nem is tudom meddig tartott. Neumark nevű helységnél megállt a vonat ennivalót hoztak. Már esteledett, esett a hó amikor a csendőrök lerendeltek mindenkit a vonatról, a gyerekek visszamehettek így nálunk Öcsi, mama meg Gabika maradhattak ott. Sorbaállítottak bennünket és a falun keresztül egy hosszú gyalogút következett az erdőn keresztül. Senki sem tudta hova visznek bennünket. Egy faházakból álló helyre érkeztünk. Itt elosztották több részre a csapatot és nekünk az egyik faházba kellett bemenni. Itt először mindenkit teleszórtak valamilyen fehér porral, utána mindenkit lefényképeztek és pár óra múlva mindenki kapott egy igazolványt. Ebben a fénykép volt és egy szám. A név nem szerepelt csak az, hogy magyar munkás. Itt tudtuk meg, hogy a Fekete erdőbe visznek bennünket egy ottani fegyvergyárba dolgozni. Már világos volt mikor felkerültünk a vonatra. Gabika aludt, jól be volt csomagolva ép hogy a kis arca látszott ki, aludt. Mama szegény nem tudta hol voltunk, Gabika mellett ült és várt bennünket, hogy hol voltunk, mi van velünk. Megnyugodott, hogy megvagyunk, félt, hogy megfáztunk az éjszakai túra alatt. Nagyon elkeseredett mikor elmondtunk, hogy mi a tervük a menekültekkel, de tenni nem lehetett semmit. Vártunk! Kivittek bennünket egy mellékvágányra és ott voltunk jó pár napig. A környéken itt is gyakran volt légitámadás, bombázás. Egyik nap elindult a szerelvény. Csodálkoztunk, hogy visszafelé megyünk, pár nap múlva Régensburgon mentünk keresztül, majd Straubing és Geiselhőring nevű kis faluban leszállítottak bennünket és először egy színházterem szerű nagy terembe kellett csomagostól menni. Csak pár napig voltunk ott, onnan a helybeli iskolában szállásolták el a menekülteket. Itt tudtuk meg, hogy teljesen lebombázták a feketeerdei lőszergyárat, azért hoztak bennünket ide. Itt is emeletes faágyak voltak, de volt egy nagy közös konyha is.
Pénzünk, ennivalónk nem volt. Nagy gondban voltunk, hogy mihez is kezdhetnénk. Először tata meg Péter fa hasogatást vállalt házaknál, amiért ennivalót kapott. Én egy papírkereskedőnél, ahol a férj a fronton volt és a feleség meg a fiuk voltak otthon háztartási munkát vállaltam, így az ennivalóm meg volt oldva sőt valamennyi fizetést is kaptam. Egyszer Péter bement valamilyen ügyben az óráshoz és ott hallotta, hogy sok rádiót kellene javítani, de az órás nem nagyon értett hozzá. Péter felajánlotta, hogy majd ő kijavítja a rádiókat. Másnap be is állt dolgozni és rengeteg munkája volt, mert elterjedt a faluban meg a környéken, hogy a "mérnök úr" meg tudja javítani. Tata is abbahagyta a favágást és elkezdett feketézni. Nem tudom már mivel kezdte, borsot cserélt tojásra, tejre, húsra. Minden reggel elindult a kerékpárján. Hogy a kerékpár honnan volt már nem tudom. Hoztuk-e vagy ott vette, vagy cserélte valamiért? Nem emlékszem, de a családnak biztosítva volt az élelmezése. Nagyon sok légiriadó volt. Sokat bombázták a környéket, de Geiselhőring szerencsésen megúszta, egy bomba sem esett le.
Április elején Straubing felől rengeteg német katona jött szétszóródva, össze-vissza. Dobálták le a katonazubbonyt és akinek szerencséje volt kapott a helybeliektől civil ruhát. Az út széle tele volt eldobált katona holmikkal Jöttek magyar katonák is. Egyik nap látjuk, hogy 15-16 éves gyerekek, katonaruhában kiskocsikat húztak, ami csomagokkal volt tele és felnőtt katonák szinte hajtották őket. Sokan jöttek, a szerencséseknek valamilyen húzható vagy tolható kiskocsijuk volt. Mindannyian, különösen a gyerekek soványak, sápadtak és nagyon fáradtak voltak. Az egyik csoportnál tata nagyon megsajnált egy 15 év körüli kiskatonát, aki még szánalmasabban nézett ki a többinél is. Odament hozzá: Édes kis fiam csak hogy megtaláltalak, már hetek óta kereslek! Erre persze elengedték és tata elhozta az iskolába. Kiderült, hogy Balogh Lászlónak hívták, katonaiskolás volt, Szülei Szentendrén laknak. Ettől kezdve eggyel nőtt családunk létszáma. Laci ma is Szentendrén lakik, grafikus, egy kislánya van. Egy tantestületi kirándulás alkalmával nagyapával együtt meglátogattuk. Nagyon jól vannak.
Egyik délután ahogy ott bámészkodtunk, elterjedt a hír, hogy jönnek az amerikaiak. Nagyon gyorsan kiürültek az utcák. Mindenki sietett haza. Nemsokára erős dübörgést hallottunk, majd az iskola udvarából láttuk, hogy a legközelebbi falu felől rengeteg amerikai tank közeledik. Az iskolából mindenki a városháza óvóhelyébe ment. Megdöbbent csend volt a pincében. A csöndet Bodó néni törte meg, aki Székesfehérvárról menekült el a családjával és egyszer már átélte az oroszok bevonulását. Borzalmas dolgokat mesélt, ami a bevonuláskor történt. Nem tudom hány órát lehettünk a pincében, amikor valaki lejött, hogy most már mindenki menjen haza, nincs semmi vész. Felmentünk az utcára. Rengeteg amerikai katona volt mindenfelé. Megkönnyebbülten mentünk vissza az iskolába. Kiderült, hogy a katonákat magánházakba helyezték el úgy hogy a tulajdonosnak el kellett hagynia a házat, és mindent ott kellett hagyni úgy ahogy volt. Másnap falragaszok voltak, hogy minden fényképezőgépet le kell adni. Pörikével meg Öcsivel elmentünk bámészkodni a faluba. Az egyik ház udvarának kapuja félig nyitva volt. Katonák laktak a házban, az udvaron egy nagy halom fényképezőgép égett. Az elkobzott gépeket valamivel lelocsolták és elégették.
Életünk egy kicsit megváltozott. Tata tovább csereberélte az élelmet, Péter javítgatta a rádiókat az órásnál, én otthagytam a papírkereskedést és a család többi tagjával amerikai katonák ruháit mostuk, vasaltuk. Nagyon ritkán fizettek pénzzel, legtöbbször csokoládét, cigarettát meg rágógumit adtak, amit azután tata el tudott cserélni húsért, tojásért, vajért stb. Öcsi a katonáknál takarított és ő is konzerveket, csokoládét, sajtot, cigarettát kapott. Gabika szépen cseperedett, élvezte a meleg időt, hogy szaladgálhatott. Mosni az apácák mosókonyhájában mostunk, ami az iskola udvarán az apácazárda udvarán volt. Mama minden nap főzött, mi meg Ilonkával meg Pörével mostunk, vasaltunk. Pöre csak 14 éves volt, de nagyon ügyes, mindig számíthattunk a munkájára. Így telt a nyár. Közben Péternek kivették a vakbelét egy közeli faluban lévő katonakorházban. Még annyit, hogy a csendőrök egyszerűen felszívódtak. Hogy hova tűntek senki sem tudta.
Hűvösödtek a napok, közeledett az ősz, az iskolából áttelepítettek bennünket egy nagy helyiségbe ami a vasútállomás közelében volt.
Már nem mostunk az amerikai katonáknak, csak Péter dolgozott és tata járta a környéket és élelmet hozott. Kezdett komollyá válni a hazautazás. Mindig haza. Kezdett hűvösödni az idő, esett az eső. A tejet a szomszéd faluból hoztuk. Legtöbbször Öcsi meg Pörike mentek tejért.
Nyár végén már Péter is abbahagyta a munkát. Öcsivel találtak egy nagy benzines tartályt, olyan volt mint egy csónak, Péter leszedte valahogy a tetejét és a falu mellett levő patakban nagyon sokat csónakáztak Pöre, Öcsi meg Péter. A kis Gabikának nagyon sok pesztrája volt. Volt egy kiskocsija abban vittük kirándulni a környékre. Péter meg Pöre a falu mellett levő kis "hegyre" szerette feltolni, ezt rettenetesen élvezte. Strandra is elég sokat jártunk. Öcsi nagyon összebarátkozott egy magyar amerikai katonával Szalontai Alexel, aki összeszedett egy pár magyar gyereket és kis katonaautón kirándulni vitte őket a környék városaiba. Szalontai azt hiszem tiszt volt. Így Regensburgba, Passauba stb. jártak, mindenütt megetette őket az ottani katonai kantinban. Öcsi nagyon élvezte ezeket a kirándulásokat. Pöre inkább Péterrel utazgatott a környező városokba. Egyik család Garmisch-Partenkirchen-be ment el kirándulni, mamáéktól megkérdezték Ilonka elmehet-e velük, elengedték így nagyon szép emlékekkel jött haza. Nagyon tetszett neki.
Kezdett komollyá válni a hazautazás. Az ottani magyarok egy része úgy döntött, nem jönnek haza, megpróbálnak kijutni Amerikába. Mama szegény nagy gondban volt, mert tudta, nem olyan egyszerű lesz az az utazás. Útravalón gondolkodott, mit is eszünk az úton. Arra emlékszem, hogy húst sütött le egy fazékba. és kétszersült szerű süteményt készített. Eljött a nap amikor tényleg elindultunk. Egy teherautó vitt ki bennünket az állomásra és tehervonatban szállítottak bennünket. Szeptember volt, elég hűvös volt az idő. Majdnem egy hétig tartott az út a magyar határig. Itt egy kis meglepetés ért bennünket amikor a szovjet katonákkal együtt jelentek meg a magyar katonák. Első dolguk az volt, hogy a vagonokra szerelt motorkerékpárokat leszedték, elvették. Kijelentették, hogy akinek dollárja van az adja le. A vagonokba nem jöttek fel. Először Győrbe vittek bennünket, ott nagyon sokáig állt a szerelvény. A Győr környékbeliek itt leszállhattak. Győrből Pestre mentünk. Mamáéknak az volt az elképzelésük, hogy délre menjünk minél közelebb Jugoszláviához. A vagonban volt egy fiú, Tóth Feri, akit Geiselhöringben a katonakorházból megszöktettünk és utána a lágerben lakott. Hódmezővásárhelyi volt és ajánlotta, menjünk Vásárhelyre. Végül is oda mentünk. Feri apja igazgatója volt az egyik iskolának, ott kaptunk helyet egy tanteremben. Kb. egy hónapig laktunk ott. Tatával, mamán és Gabikán kívül mindannyian a temetőbe segítettünk a favágásban, így tüzelőnk is biztosítva volt.
Mama elment a tanácsházára lakást igényelt, de közben egy tanár felajánlotta, hogy van egy kétszobás lakása és a tavaszi esküvőjéig beköltözhetünk. Bútorokat is sikerült szerezni az elhagyott javaknál, így már kezdtünk berendezkedni. Igaz csak ágyak asztalok és székek voltak, de mégis egy kétszobás lakásban laktunk egyedül a Garay u.-ban. Gabika már nagylány volt, másfél éves, az egész család szemefénye. Már szépen beszélt.
Mili nénitől megtudtuk, hogy Bandi bátyám Hatvanban van. Ott dolgozik a cukorgyárban mint építész és már megnősült. Persze nyomban felvettük vele a kapcsolatot. Bandi a feleségével Tecával együtt jött el hozzánk. Az öröm kimondhatatlan volt.
Egy esetet szeretnék elmondani. Gabikára felváltva vigyáztunk amikor mama el volt foglalva. Egyszer Öcsire volt bízva. Ahogy tologatta a kis kocsiban, jött egyik utcabeli fiú, hogy jöjjön ő is ki focizni. Gabika hangját mama nem hallotta és kiment megnézni mit csinálnak. Legnagyobb megdöbbenésére Gabit egyedül találta, megrémülve ült, és körülötte a kocsi tele volt dugdosva tollakkal. Gabika félt a tollaktól és ijedtében meg sem mert mukkanni. Arra nem emlékszem mi lett a tollaskocsi folytatása, megbüntették-e Öcsit.
Közben közeledett a lakástulajdonos esküvője így lakás után kellett nézni. Nagyon kilátástalan volt a helyzet. Felajánlottak egy bérházban három szobát minden mellékhelyiség nélkül. Se víz, e WC, lakás pedig az emeleten. Mamával átmentünk Szegedre a tanügyi-igazgatóságra állás ügybe. Mamának felajánlottak egy tanyai iskolát, amelyik a várostól 3 km-re volt, 1938-ban épült, két szoba, előszoba, konyha, kamra és egy kis terasz. Az iskolával egy épületben volt és egy egy holdas kert is volt hozzá. Hosszú beszélgetések után úgy döntöttek tatával, hogy ez most ideális. A kert végében volt egy feltételes megállója a vonatoknak, úgy hogy 20 perc alatt be lehetett érni a városba, a vonat kb. két óránként ment. Így a család április elején kiköltözött a Paléi iskolába. - Közben férjhez mentem és a költözködéskor már nem voltam Vásárhelyen.
,
A menza a Horthy kollégium alagsorában
Most voltam igazán tanácstalan