Újvidéki emlékek 1941-42

Verőfényes tavaszi nap volt 1941 április 13.-a. Újvidék város magyarsága örömmámorban úszott. Hiszen egy nagy régi álom valóra vált, Újvidéket visszacsatolták Magyarországhoz. Igaz, húsz évig abban reménykedtek, hogy a trianoni békét revízió alá veszik és úgy kerül vissza Bácska. Nem így történt, de ezzel most nem törődött senki. Az egész városból özönlöttek a magyarok a főtérre, a városháza elé. Itt-ott zászlót is vittek, előszedték a húsz évig dugdosott drága ereklyét.

Az egész család együtt ment. Nagyon sok gyereknek papír zászlója volt, sokan virágot vittek, sok magyar ruhában öltözött lány volt. Első meglepetésünk az volt, hogy először németkatonák jöttek tankokon, majd kb. egy óra múlva értek oda a magyar katonák. Szinte mindenki sírt az örömtől. Ismeretlen emberek ölelték meg egymást Valahonnan előkerült egy zenekar is és eljátszotta a himnuszt, most már senki sem tudta visszatartani könnyeit. Néztük a katonákat, ahogy a kapott virágokkal integetnek, mosolyognak a boldog tömeg felé. Ezt a felhőtlen boldogságot hamarosan mind jobban erősödő puskaropogások árnyékolták be. A tömeg lassan mozgolódni kezdett, mindenki igyekezett hazamenni, nem tudtuk mi lehet ez a lövöldözés. Hazaérve Tata azt ajánlotta mindenki maradjon a lakásban. Egy darabig leskelődtünk az utcára de amikor egy golyó Mama feje mellett az ablakfélfába repült, nem nagyon mentünk az ablak közelébe.

Este és egész éjjel piros golyókként láttuk repülni a puskagolyókat. Másnap is folytatódott a lövöldözés, de már nem olyan gyakoriak voltak. Délután egyszer csak beállított 5-6 katona Rita vezetésével. (Rita az Epres utcában lakott és egy kicsit dilinyós volt) A katonáktól tudtuk meg, hogy amikor a magyar lakosság kivonult a főtérre, a csetnikek a magyar házak padlásaira lopództak és onnan lövöldöztek. Hozzánk is azért jöttek, hogy van e valaki a padláson. Nem volt senki. Az utcák üresek voltak nem mozdult ki senki csak Rita vezette a katonákat és mutatta, hol laknak magyarok. Este és éjjel is folytatódott a lövöldözés, de harmadnapra megszűnt teljesen. Tatával kimentünk az utcára, majd a városban néztünk körül. A Kamenica utcában nyolc halott csetnik feküdt a kövezeten, később összeszedték a halottakat és kivitték a temetőbe. Borzalmas érzés volt látni, ahogy a temetőben a halottakat úgy rakták össze, mint a hasábfákat. A temetőből siettünk haza, nem is beszéltünk az úton, a látvány nagy hatással volt ránk, rossz volt a közérzetünk. Már nem volt teljes az örömünk. Jó pár napig ki sem mentünk a házból. Arra gondoltunk, hogy mi jön még ezután? Jó ez így? Nem így képzeltük el a magyarok bevonulását.

Májusban nagy ünnepség volt a vásártéren, ahová a város minden lakóját meghívták. Mamáékkal mi is kimentünk. Óriási katonasátrak voltak és mindegyikben valamilyen műsor volt. Találomra beültünk egy sátor nézőterére, hamarosan teljesen megtelt. Később vettük észre, hogy az első két sorban csak magas rangú német és magyar katonatisztek voltak. Anyaországbeli művészek műsora következett. Ének, szavalat, táncok. Egy tiszt végigment a padsorok között és kijelölte, hogy a lányok közül ki menjen vele. Felvezetett bennünket a színpadra, és akkor derült ki, hogy szépségverseny következik. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Most is rossz érzés fog el ha csak rá gondolok. A nézőtér első sorában ült a zsűri. Séta-vissza-forgás jobbra-balra. Eredményhirdetés - Egy nagy tésztából sütött szív kb. 30x30 cm és egy csokor virág volt egy német tiszt kezében. A tiszt feljött a színpadra és közeledett és átadta nekem. Akkor már azt sem tudtam fiú vagyok vagy lány. Rohantam le mamáékhoz, hogy menjünk haza. Még arra emlékszem, hogy a vásártér kijáratáig egy katonaautón levő reflektorral világítottak rám.

Visszatérve Újvidékre lassan készülődni kellett, mert hamarosan kezdődött a tanítás. Eddig reálgimnáziumba jártam. A régi iskola most magyar lánygimnázium lett, de most humán gimnázium lett. 8.-os gimnazista lettem. Az osztályban 12.-en voltunk. 5 zsidó, egy szlovák egy szlovén és négy magyar lány. Az első hónapok nagyon nehezek voltak, mert bár tudtunk magyarul a tantárgyak szakkifejezéseit nem nagyon tudtuk Az is nehéz volt, hogy egy év alatt kellett felkészülni magyarból az érettségire na és persze latinból. Azért lassan-lassan belejöttünk a magyar nyelvbe és a tanulásba. Nagyon jó osztályközösség alakult ki.

1942-ben nagyon hosszú hideg tél volt. Január 22.-én reggel iskolába menet mindenütt falragaszok voltak, amelyeken felhívták a város lakóit, hogy mindenki szerezzen be 3 napra ennivalót, menjen haza és ne mozduljon ki itthonról. Nagy volt az örömünk, hogy három napig nem kell iskolába menni. Nem is gondoltunk az okára, csak amikor otthon Mamáék kezdték találgatni, mi lehet e mögött. Nem tanakodhattunk sokáig, mert hamarosan csöngettek, 6 katona jött be egy tiszttel. Tatát keresték, igazoltatták, elkérték a keresztleveleket a Tata és Mama nagyszüleiékét is. Mikor a tiszt ezt rendben találta megkezdődött a házkutatás a pincétől a padlásig és mindenkinek ott kellett egy helyben maradni, ahol volt, amikor a katonák bejöttek. A házkutatásnál nem találtak semmi gyanúsat - elmentek. Tata kísérte ki őket és mikor visszajött mondta, hogy minden villanyoszlopnál egy fegyveres katona áll. -26 fok hideg volt. Bandi bátyám Szegeden volt katona ebben az időben és így még jobban együtt érzett a csikorgó hidegben álló katonákkal. A sütőben krumplit sütöttek és Tata ezt meleg teával kivitte a közelben álló katonáknak. Nagyon örültek neki, de sürgették Tatát menjen be a házba, mert veszélyes kint lenni az utcán. Közben egy két órás időközökben rendszeresen jöttek a katonák igazoltatás, házkutatás egymás után. Így ment egész nap. Sütötték a krumplit, főzték a teát, lassan a katonák integettek, hogy mikor léphet ki az utcára. Közben sorozatos házkutatás, igazoltatás, úgy hogy az iratokat el sem tették. Mindenki nagyon melegen felöltözött, mert csak egy helységet fűtöttünk, és ha beléptek a katonák, ott kellett maradni, ahol volt, ha hideg szobában volt, akkor hideg szobában. Éjjel már ritkábban jöttek, azt hiszem kétszer vagy háromszor tartottak házkutatást. Másnap délután újra egy csapat katona csöngetett, én mentem ki a meleg szobából a jéghideg előszobán át ajtót nyitni. Ahogy kimentem, a szemem könnybe lábadt a hidegtől. A katonákat vezető tiszt rám nézett, azt hitte hogy sírok és odaszólt a katonákhoz - Mehetünk tovább, itt már intézkedtek.! - Így ezt a házkutatást megúsztuk. (folyatása a .következő oldalon)

Ezután már aránylag nyugodtabb volt a helyzet. Tatának eszébe jutottak újra a Hunyadi u. 61. számú házban levő hízók, hogy megdöglenek ha aznap sem kapnak enni meg inni. Hiába mondta Mama, hogy Tata élete fontosabb mint a két hízó Tata csak elment, hogy megetesse őket. Nagyon soká jött meg, sokat aggódtunk érte. Mikor hazaért elmesélte, hogy hazafelé jövet már majdnem hazaért, amikor az úttesten egy csoport civilt kísértek a katonák. Tata be akart jönni a kapun, de egy civileket kísérő katona megállította és beterelte a csoportba, mondván, hogy innen aztán nem szökhet meg senki. A házunk előtt az oszlopoknál álló két katona közbelépésére nagy nehezen kiengedték a sorból és hazajöhetett. A következő nap Tata nem ment el hízókat etetni.

Ekkor már gyanúsabb volt minden. Az ebédlőben nem fűtöttünk, tiszta jégvirág volt minden ablak. Tata esete után nagyon kíváncsi lettem, hogy mi is folyik kint. Az ujjammal a jégvirágon egy kis kerek lukat olvasztottam ki , azon leskelődtem az utcára. Egyszer csak jön egy laszkocsi, ami ponyvával volt letakarva és a ponyva alól kezek meg lábak lógtak le. Megrémülve rohantam a meleg szobába, hogy elmeséljem, mit láttam, amikor csöngettek. Rohantam ajtót nyitni, hát uram fia a nyolc katonán kívül még három magas rangú tiszt jött be. Az első az volt, hogy az igazolványokat kérték, majd a Tata és Mama szüleinek és nagyszüleinek keresztlevelét kellett bemutatni, hogy nem volt zsidó a családban. A gyerekeket egyenként azonosították, hogy nincs-e idegen a lakásban. Tata irataiból kiderült, hogy hadapródőrmester volt. Az igazoltatások alatt a katonák a házkutatást tartottak. Ekkor az egyik tiszt közölte Tatával, hogy mivel nagy a lakás 30 katonát szállásolnak be. Tata azt mondta, hogy rendben van, de 30 ágyunk nincs ezért szalmát hozzanak amire a katonák lefeküsznek. Ekkor teljesen megváltozott a tiszt viselkedése. Megkérdezte, ki lesett ki az ablakon, amire mondtam hogy én. Erre azt mondta, hogy nagyon borzalmas dolgok történnek a városban és kérte Tatát, hogy senki ilyet ne tegyen többet, mert nagy tragédia lehet belőle. Így ezután még az ablak közelébe sem mehettünk. Jöttek még aznap katonák, de éjjel már nyugodtan tudtunk aludni egyszer sem vertek föl bennünket. A harmadik nap aránylag csendesebben telt, nem jöttek olyan gyakran a katonák.

Amilyen érzéseket ezek a napok kiváltottak bennünk, azt nem lehet leírni. Az ember olyan kis porszemnek érezte magát. A ember rádöbbent, hogy az élete még egy cérnaszálnál is gyengébb fonalon függött, hogy milyen kiszolgáltatott, milyen tehetetlen. Az osztályban mindenki megvolt, de Rosenfeld Zsuzsi vőlegényét és László Kati bátyját elvitték. Megtudtuk, hogy olyan csoportokat, amilyenből Tatát a katonák kimentették, a Dunához vitték, le kellett teljesen vetkőzniük és egy lékhez kellett egymásután menniük, rájuk lőttek, ha meghalt, ha nem, belökték a vízbe.

Az élet ment tovább. Ebben a tanévben már Mama is tanított a Darányi telepen. Ez Újvidék tiszta magyarlakta része volt. Eddig a szerbek alatt nem taníthatott, hiányolták a szerb nyelvű vizsgákat. Mikor hosszú tanulás után letette a vizsgát, azért nem taníthatott, mert már elmúlott 40 éves. Mama szerette a gyerekeket, imádott tanítani, a gyerekek is nagyon szerették. Tanítása nagyon eredményes volt. Tanításon kívül részt vett a kulturális munkában. Színdarabokat, szavalókórusokat tanított be. Levente vezető volt. Egy alkalomra emlékszem. A Darányi telepen levő Krebsz vendéglőben volt az ünnepély, amelyre meghívták Balogh Ányos tanügyi igazgatót. Erre az esetre azért emlékszem, mert itt szavaltam Tinódi Lantos Sebestyéntől egy hosszú verset, sajnos a címére nem emlékszem.

Közeledett az érettségi. Minden tantárgyból megkaptuk a tételeket, kidolgoztunk szorgalmasan. Tavasszal volt egy nagy ünnepély a városban. A báni palota előtt volt az emelvény. Először szavaltam egy hosszú verset, majd a főispán beszéde következett. A szavalás előzménye, hogy óriási válogatás volt. Különböző zsűrik előtt sokunknak elmondani a verset. Minden iskolából 2-3 gyereket jelöltek ki a tanárok. Két napi válogatás után közölte az osztályfőnököm - Tagscherer Erzsébet, hogy rám esett a választás. Meglepődtem és nagyon izgultam egész addig, míg el nem kezdtem a vers szavalását.

Az érettségitől nagyon féltünk. Rengeteg magyar verset kellett megtanulni. Legjobban a latintól féltünk, mert eddig reálgimnáziumba jártunk, és csak 5-ik osztálytól kellett volna tanulni. Mivel nem nagyon tanultunk, mert a tanárnál (Petar Letity) mindenkit ki lehetett súgni, a dolgozatoknál úgy puskáztunk, ahogy akartunk és ezért most az érettségi előtt nagy bajban volt az osztály, mert most meg a nyolc év anyagát kellett volna tudni. A latin mellett teljesen új volt a magyar nyelvtan és irodalom, a magyar történelem és minden tantárgyból a szakkifejezések. Szóval rengeteget kellett tanulni - A ballagás is elérkezett hamarosan. Nem volt nagy cécó. Úgy ballagtunk, hogy mindenkinek egy szál piros tulipán volt. Végigjártuk az osztályokat, az igazgató, Téglás Béla tartott egy rövid beszédet, és vége is volt. Újvidéken nem volt szokás a mostanában tartott nagy ballagásnak. Az iskola diákjain kívül senki sem volt ott, egy szülő sem. Azzal fejezem be, hogy azért túljutottam 4-essel az érettségin.

Újvidéki emlékek 1941-1942

Újvidéki emlékek
1941-1942