A pergőtűz más oldalról I. (1942)

Számos visszaemlékezés jelenik meg mostanában a doni katasztrófáról, a 2. magyar hadsereg 1942-43. évi Don-menti harcairól, az urivi halálkanyarról és a magyar hadsereg pusztulásáról. Legutóbb Sára Sándor rendezésében film és könyv is készült "Pergőtűz" címmel. Én is ott voltam. A halálkanyarban is. És hazajöttem.

Keleti front, 1942

Búcsúztatás Sopronban

A soproni tüzérlaktanyában, ahol 1942. márciusban búcsúztatták a soproni 7. tüzérezredet, amint felálltunk a laktanya udvarán. Ott volt 4 db hét és feles tábori ágyú, 4 db 10 és feles tarack, mindkettő működött már az 1914-18-as első világháborúban is és 4 db 10-es löveg, un. Göring-ágyú.
Ott volt Ilkey Győző ezredes, ezredparancsnok, Hajdú N.? százados a tüzérosztály parancsnoka, Hetyei László főhadnagy tü. o. segédtiszt, 3 ütegparancsnok, 3 első tiszt, 3 felderítő tiszt, 3 bemérő tiszt, a vonat (szállító részleg) parancsnok, s természetesen az alakulathoz tartozó altisztek, tisztesek, legénység, lovak és járművek. Hadrendi beosztásom: vezető bemérő tiszt, rendfokozatom: t. zászlós. Felszerelésemhez tartozott:
1 db. teodolit egy 6-szoros és egy 16-szoros látcsővel, 1 db. tüzér logarléc, 1 db. "Ternegy 2" (?) típusú mechanikus rajzoló műszer, 1 db. rajztábla állvánnyal, rajzlapok, rajzoló irón, acél mérőszalag, revolver és 1 db. ló, a Kiscsókás.
Hozzám tartozott két bemérő tisztes és egy un. tisztiszolga. Nevüket már elfelejtettem. Ketten Sopron megyeiek voltak (Fertőszentmiklós). Nagyon rendes, bátor, józan gondolkodású és fegyelmezett, a bajban egymást segítő magyar emberek.
Feladatom volt: a három üteg-bemérőtiszt munkájának összefogásával biztosítani a 12 löveg egységes tájolását, a tüzelőállások egymáshoz, a "figyelő"-höz viszonyított egységes helymeghatározását és ennek a rajzasztalon való rögzítését, abból a célból, hogy bármelyik "figyelő"-ből megállapított cél adatai alapján szükség esetén mind a 12 löveg (amelyek a hadállásban sok km-es távolságban voltak egymástól) perceken belül tűzcsapást tudjon mérni a megállapított célpontra. *És ellenséges célok bemérése.
Elhangzott a búcsúbeszéd. Lényege:
Hazafias feladatot teljesítünk.
A német hadsereg már szétverte a szovjet hadsereget. Mi csupán megszálló feladatot teljesítünk a hátországban.
Hittük? Nem hittük?
A német hadsereg 1941. téli Moszkva alatti vereségéről és visszavonulásáról s a magyar csapatok Kárpáton túli csatáiról valamit már hallottunk.

Utazás a frontra

A soproni tüzérlaktanyai búcsúztatást - a kerítésen kívülről - végignézte számos soproni. Ott volt Margit néni és Jenő bácsi is. Margit néni az édesanyámnak volt a húga, Jenő bácsi pedig bíró, a soproni törvényszék büntető tanácsának az elnöke.
A búcsúztatás befejeződött. Megindult a menet. A kapuban egy ölelés, egy csók a megjelent hozzátartozóktól. Soknak ez az utolsó, a szülőtől, a feleségtől, a gyermektől.
Én mire gondoltam?
Huszonkilenc éves voltam és nőtlen.
A családomra gondoltam, amely még nincs, a feleségre, aki még ismeretlen, a gyerekekre, akikre nagyon vágytam, de - lehet - hogy már sose lesznek. Mert nem hittem, nem hittük, hogy az akkori haditechnika, fegyverek, repülőgépek világában csak kirándulni megyünk Oroszországba. Elöl vonultak az ütegek. Legvégén mi, az osztálytörzs.
Az állomáson bevagonírozás.
Azután megindult a szerelvény. Csaknem két héten keresztül zakatolt velünk a vonat.
Át a Kárpátok hágóján, bércek, fenyvesek között.
Aztán Lengyelország, a letiport Lengyelország következett. Rongyos, mezítlábas gyerekek áprilisban. "Panem! .. Panem!" ... kiáltoztak és futottak a döcögő vonat mellett. S a katonák - mi is - dobáltuk ki a kenyér, a szalonna-darabokat s a gyerekek szedték a földről és tömték a szájukba.
Nem is sejtettük, hogy alig háromnegyed év múlva - 30-35 fokos hidegben, több mint fél méteres hóban vonulva-küzdve, ez a szalonna és kenyér elérhetetlen vízióként jelenik meg a túlélők képzeletében. De ez még messze volt tőlünk.
És sok mindenen keresztülmentünk addig.
Aztán következett a szovjet terület. A német hadsereg által elfoglalt szovjet terület.
Partizánveszély! Vasúti sínek robbantása a vonatok előtt.
A vonat élére üres vagont kapcsoltak, hogy robbantás esetén azt érje először a robbanás ereje. És parancsba kaptuk a fegyveres készültséget, hogy támadás esetén nyomban védekezni tudjunk. Aztán közölték: állandó a légiveszély, mert a szovjet repülők folyamatosan támadják a felvonuló szerelvényeket.
Szerencsénk volt.
Szerelvényünk megúszta partizántámadás és repülőbombák nélkül. 1942. április második fele volt, amikor megérkeztünk a kirakodás helyére, Orelbe.

Megkezdjük a kirakodást

Először a lovakat. Megviselte őket a hosszú utazás.
Aztán a 12 löveg. A lovakat megabrakolja, megitatja a legénység. Aztán befogás. Négy ló húz egy-egy löveget. A fogatokat kettő.
Étkezés. Azután felfejlődnek az ütegek menetoszlopba.
Hideg, szeles, áprilisi idő. Időnként hó szállingózik.
Repülő közeledtét jelzik.
Már halljuk a repülő zúgását.
Már látjuk is. Kört ír le felettünk.
Feszült pillanatok. Fedezék nincs.
Akár egyetlen bomba, egyetlen gépfegyver-sorozat rengeteg kárt tehet emberben, állatban, felszerelésben.
Aztán a gép eltávozik. Nem támadott.
De felderítette alakulatunkat!
Megindulunk délre. A cél Kurszk városa, s onnét megyünk tovább utunk célpontjához.
Hátaslovam: Kiscsókás jól bírta az út fáradalmait.
Útközben bombázás is volt, de nem a mi alakulatunkat érte a bombatámadás, mi csupán a robbanások zaját hallottuk, de a felettünk elvonuló - varrógép zajára emlékeztető - gépek, a "Mari nénik ...!" alakulatunkat nem vették tűz alá.
Figyeltem az embereket, hogyan reagálnak a légiveszélyre.
Sehogy! Mintha nem is hadműveleti területen, közvetlen életveszélyben lettünk volna! Csak nézték a látványt, a felénk közeledő gépet. Leugrottam a lóról, állj!-t vezényeltem s fedezést. Ekkor voltak hajlandók lemenni az útról s földre feküdni. Csak a hajtók maradtak a lovak mellett.
De szerencsére, ekkor se bomba, se gépfegyveres támadás nem volt, azt egy másik alakulat kapta.
Orelból Kurszkba vonulásunk alatt éjjel-nappal a szabadban voltunk. Nappal vonultunk, éjjel "pihentünk" ruhástól, a földön állva vagy fekve. A hideg ellen letakartuk magunkat a sátorlappal.
Kurszkba megérkezve kiderült és enyhült az idő.
Kurszkon átvonulva Keleti irányba fordultunk és vonultunk tovább, kb. 15-20 km-re egy faluban telepedett le az osztálytörzsünk. Prylepi, vagy hasonló névre emlékezem.
Az ütegek még tovább vonultak keletre, kb. 10-15 km-re volt egy észak-dél irányú erdősáv. Itt váltották fel a moszkvai visszavonulás után itt harcálláspontot foglaló német tüzéralakulatot.
A német tüzérek parancsnoka egy őrnagy volt. Közölte velünk, hogy tüzérségük előtt nincs saját gyalogság. Velük szemben ugyancsak egy erdősáv húzódik úgy 4-5 km-re, ott vannak a szovjet csapatok.
A szembenálló szovjet egységek nem képeznek jelentős erőt. Felderítésük szerint nincsenek támadásra képes állapotban.

Megkezdődnek a harci cselekmények

Osztálytörzsünk a faluban telepedett le. A házak többnyire fagerendából készültek. A házak körül kertek, illetve a kertek vannak középütt, ezt veszik körül a falu házai. Ragyogó napsütés, tiszta levegő, éled a természet, a fák, madárcsicsergés.
Mintha nem is hadszíntér közelében volnánk.
Nekem első dolgom volt, hogy kiástam magamnak a hálóhelyemet. Egy kb. 40 cm mély gödröt, amelyben ha lefeküdtem, biztonságban éreztem magam mind a repülőbombák, mind a golyók ellen.
Ugyanezt tette a két bemérő tisztesem és "tisztiszolgám" is.
A lakosság bent maradt a faluban. Az ezredparancsnok és Hajdú százados részére kellett kiüríteni teljesen egy házat, mert ott volt az ezred, illetve osztályiroda is.
Ugyancsak első dolgom volt a fekvő gödröm mellett akácfából nyújtót és korlátot felállítani. Mert a tornát a fronton sem hagytam abba. Ezt néhány megmaradt fénykép is igazolja.
Ezekkel az első nap végeztem Aztán elővettem az ügyvédi-bírói vizsga jegyzeteimet - mert hátra volt még az ügyvédi bírói vizsgám második része - s folytattam a tanulást is ott, ahol a bevonulásom előtt abbahagytam. (Illetve folytattam volna ... De ...)

Az első bombatámadás

... Parancsot kaptam Hetyey László főhadnagytól, hogy biztosítsam a tüzelőállásban lévő három üteg egységes tájolását és egymáshoz viszonyított helyzetük rögzítését.
A három üteg bemérőtisztjei a következők voltak:
    TurnerFerenc tart hadnagy, civilben erdőmérnök, Sopron város polgármesterének harmadik fia
    Németh N.? karp. Tűzmester, civilben mérnökhallagató, Németh Sámuelnek, a soproni gimnázium igazgatójának a fia.
    Már nem emlékszem a névre, tart. Hadnagy, civilben matematika tanár.
Tehát felvettem a kapcsolatot a három, irányításom alá tartozó bemérő tiszttel, s két bemérő tisztesemmel, a teodolittal, logarléccel, mérőszalaggal megkezdtük először a saját területek felmérését s a rajzasztalon azok pontos rögzítését.
Három nap alatt végeztünk.
Tovább is tartott a szép tavaszi idő. Madárcsicsergés.
Besötétedett. Lefekvéshez készülődtünk.
Repülőbúgás közeledett. Egyre hangosabb lett.
Mintha kereplő, mintha varrógép zakatolt volna felettünk.
Holdvilág volt. Megláttuk a repülőt.
Fölénk ért ... Vártuk a bomba sivítását ...
Nem jött ...
Aztán távolodott kelet felé, ahol a tüzelőállásaink voltak.
Bomba sivítás ... robbanás ...
(Másnap tudtuk meg, hogy az egyik bomba telibe találta a kiserdőben lévő első tiszti bunkert, s a tartalékos hadnagy és emberei meghaltak.)
... aztán újra felénk közeledik a repülő, a zakatolás egyre erősebb ... fölöttünk köröz, kb. egy órán keresztül ... várjuk a bombát ... nem jön. Aztán a repülő eltávolodik.
Kb. egy óra múlva ismét közeledik a repülő ... köröz felettünk ... Védekezni nem tudunk ellene, mert csak pisztolyunk és puskánk van, ezek ilyen magasságban hatástalanok.
A repülő meg tovább köröz ... Aztán sivítás, egyre erősebb, már úgy érezzük, a fülünkben robban, ... aztán robbanás! ... tőlem vagy 100 méterre. Aztán ismét távozik a repülő.
De kb. egy óra múlva ismét közeledik, ismét köröz, ismét egy bomba.
Ez a lóállások közelében csapódott be, szerencsére a lovak egy mélyített állásban voltak, így a repeszdarabok elrepültek felettük.
Hajnalodott már, amikor a gép negyedszer is elvonult.
Körülnéztünk, mi történt az éjjel.
Az emberek kábultak voltak, hisz egész éjjel nem aludtak, s a "Mari néni" kerepelése még rosszabb volt idegileg, mintha csak bombázott volna. De a lovak még kábultabbak voltak mint az emberek. Alig lehetett mozgásra bírni őket. Enni és inni is alig akartak.
Nálunk, a faluban a két bombától tényleges kár alig keletkezett. Ilkey Győző ezredes a bombázás idején is a szobában feküdt. Szerencsére nem ágyban, hanem a földön, szalmán volt a hálóhelye. A repesz szilánkok fekhelye fölött ütötték át a falat, s repültek el fölötte. Ha ágyban feküdt volna, a szilánkok a testét is átütötték volna, mert ágymagasságban repültek.
Emlékszem még Balogh Kovács Gyurkára, tartalékos főhadnagy, civilben soproni erdőmérnök (ő volt az osztályvonat parancsnoka) arcára. Ő az egész éjjelt az óvógödrében töltötte. 20 évvel öregebbnek látszott az arca.
Én a tőlem megszokott nyugalomban feküdtem a gödrömben. Arra gondoltam, ha telibe talál a bomba, nincs mese ... volt, ... nincs. Ennek a valószínűsége azonban minimális. Ha pedig máshová csap be, semmi baj sincs, mert a repeszdarabok felettem repülnek el.
Egyébként a szovjet hadsereg bombái és aknái nem rombolóhatásúak, hanem repeszhatásúak voltak. Nagy volt a hangjuk, nem fúródtak mélyen a földbe, nem döntötték romba a házakat. Ezt a későbbi, 1944-45-ös magyarországi harcokban is közvetlenül tapasztaltuk (pl. Kiskunfélegyháza, Kecskemét, stb.).
Nem úgy, mint a németek. Ők romboló bombákkal támadtak a hadszíntéren is, csapásuk nyomán romhalmazzá vált a város (Tyim, Sztari-Oszkol, stb.).

Május a frontvonalban

Ragyogó napfényes május.
Madárdal, rügyező fák között teli tüdővel szívtuk az ózondús levegőt. A repülők napok óta nem jelentkeztek.
A lakosság nem ellenséges. Katonáink tevékenyen berendezkednek, ápolják a lovakat.
Mi, az osztálytörzs ugyanis a faluban teljes békességben élünk.
Tanulok, közben rendszeres időközökben végzem megszokott gyakorlataimat talajon, korláton, nyújtón. De csak két-három napig.
Parancsot kapok, hogy biztosítsam a három üteg helyzetének bemérését. Térképen megkapom az ütegek harcálláspontját.
Felülök Kiscsókásra. Két bemérő tisztesem ugyancsak lóra.
Első napi teendőm: a 3 üteg-bemérőtiszttel a helyszínem tájékozódom. A három üteg az erdősáv nyugati területén helyezkedett el. Betájoljuk a négy teodolitot.
Mindhárom üteg-bemérőtiszt a megadott tájolás alapján elvégzi a saját területének (lövegállás, figyelő) bemérését.
A következő napokban elvégezem a három üteg bemérését, a mérési adatok kiszámítását, a rajzasztalon való rögzítését (fénykép van róla)..
Aztán pár napig ismét nyugalom, tanulás, torna (fénykép a nyújtón).
Közben megérkezett a saját gyalogság, elfoglalta helyét az arcvonalban. De továbbra is csend van.
Aztán parancsot kapunk, hogy a tisztek és tiszthelyettesek az arany, illetve ezüst rangjelzéseket szedjék le, mert időközben a szovjet oldalon is felerősödött a tevékenység. Mesterlövészeik kilövik a frontvonalon felbukkanó tiszteket és tiszthelyetteseket.
Elesett többek között Demjanovics tüzérszázados (1936-ban Nyíregyházán ő volt a kiképző parancsnokunk, Döcének neveztük). Amikor alakulatával a frontvonal előtt felderítést végzett, könnyelműen felnyitotta a harckocsi tetejét és derékig kibújva élvezte a szép és békésnek látszó tájat. Egy mesterlövész kilőtte.
... --- ...
Közben május vége, június eleje lett.
Jelentés érkezik, hogy időközönként több géppuskasorozat is érte az elől lévő gyalogságot.
Parancsot kapok, hogy egységemmel menjünk ki az első vonalba, derítsem fel az ellenséges célpontokat és mérjem be azokat.
Június közepe táján vagyunk.
Belovagolunk a kiserdőbe. Aztán át rajta, aztán meglátjuk az erdő szélét, s azelőtt kb. két-háromszáz méterre a drótakadályt.
Leszállunk a lóról.
Kimegyek az erdő szélére. Ott egy bunker. Ez egy földbe vájt, szoba nagyságú gödör, melyet kivágott fatörzsekből befednek s erre kb. 1 m vastag földréteget hordanak.
Üdvözlöm a katonákat, s közlöm, hogy további intézkedésig mi is itt fogunk tanyázni.
Első és második nap elvégeztem embereimmel a figyelőhelyem és a tüzelőállások helyzetének bemérését és rögzítését.
Miután itt-tartózkodásunk hosszabb távra szólt, elkészítettem a fák között a gyakorló korlátomat is.
A drótakadály előtt búzatábla terült el, de csak 4-500 méterre lehetett belátni, mert addig enyhén emelkedett a terep, utána pedig lejtett. A katonák mondták, hogy néhány esetben gépfegyversorozat jött a túloldalról, de bennük semmi kárt nem tettek a golyók, mert a terepviszonyok miatt a golyók a fejük felett fütyültek el.
... --- ...
Embereimmel előrementünk a drótakadályhoz.
Közöltem, hogy átbújok a drótakadály alatt és előrekúszom a gerincig, felderíteni, mi van velünk szemben.
A két tiszthelyettesem velem akart jönni.
Nem engedtem meg, mert három ember mozgását könnyebben észrevehetik, mint egyét.
Kúsztam. A géppisztolyt magammal vittem. A gerincre érve kissé felemelkedtem. Előttem kb. 3 km-re erdőszél, addig búzatábla. Jobbra végig búzatábla, balra kb. 6 km. Búzatábla, majd bokros, horhosokkal szabdalt terület.
Kúsznék visszafelé. Repülőbúgás közeledik.
Feltűnik három bombázó. Német gépek voltak, keletről repültek nyugat felé. Még nem értek egészen fölém, amikor feltűnt egy kisméretű vadászgép. Később megtudtam, hogy szovjet rata. Utolérte a bombázókat, nagy tüzelés, a kisgép csapong jobbra-balra, aztán az egyik bombázó füstölni kezdett és zuhan lefelé. A kis vadász balra, majd kelet felé eltűnik.
A bombázó pilótája ejtőernyővel földet ért.
Tiszteseim segítségével a következő napokban befejeztem a tüzérosztály ütegeinek teljes felmérését, egymáshoz, a parancsnoksághoz és a figyelőhelyhez viszonyított irány- és távolság-rögzítését s a rajzasztalra vetítését, a drótakadály előtti búzatábla gerincén egy 100 m-es bemérő alap rögzítését.
Ezt aránylag könnyen tehettük, mert időközben a búza annyira megnőtt - hazai búzákhoz viszonyítva szinte hihetetlenül -, hogy kb. vállig ért. Ha kissé meggörnyedve közlekedtünk, sem mi nem látszottunk ki a búzából, sem a teodolit állványa, csupán 16x-os távcső két szarvának teteje emelkedett a tábla fölé és hozta 16-szor közelebb a tereptárgyakat.
Így felfedeztem velünk szembeni erdőszélen két bunkert.
Egyébként ezekben a napokban előttünk csend volt. Mozgást nem észleltem. Bemértem és rögzítettem a két bunkert is a rajzasztalon.
Erősen június közepén jártunk - a búza már sárgulni kezdett -, ismét géppuskasorozat söpört végig a fejünk felett.
Kíváncsi voltam, honnét jön a sorozat.
Tiszteseimnek mondtam, hogy álljanak készenlétben a drótakadálynál, én pedig fogtam a teodolitot, a 16-szoros távcsövet és a géppisztolyt és kikúsztam a megfigyelőhelyemre.
Ragyogó napsütés volt, körülbelül 30 fokos meleg.
Beállítom a távcsövet.
Szemügyre veszem a terepet jobbról balra.
Csend. Sehol semmi mozgás!
Hogyhogy? Korábban ismételt géppuskasorozat, és a túloldalon nem észlelek semmi mozgást? A két bunker környékén sem?
Figyelek tovább.
Éppen jobbra-előre irányul a távcső.
Mintha kb. 30 méterre (a valóságban 16-szor 30 méterre) tőlem mozogna a búzatábla teteje.
Nem a széltől, mert teljes szélcsend volt.
A mozgás iránya jobbra tőlem a drótakadályunk.
Távcsövemmel pontosan követem a mozgást. A mozgás áthalad a gerincen, átér a lejtőn, tehát a szovjet oldalról már be nem látható területre.
Egyszer csak - a drótakadálytól kb. 100 m-re - hirtelen kiemelkedik két feltartott kéz, utána a kar, a fej, végül egy szovjet katona. És megindul az állásaink felé.
Látom a távcsőben, hogy a két tisztesem és a gyalogos katonák is felállnak.
Mennek a drótakadályhoz. Integetnek a szovjet katonának. A katona eléri a drótakadályt, leemeli válláról a puskát, átteszi az akadály fölött, aztán lehajol és átbújik a drótakadály alatt.
Az emberek ölbe kapják.
Ölelgetik, csókolgatják.
Beszélni nem tudnak egymással, mert ő nem tud magyarul, a katonák pedig nem tudnak oroszul.
De emberfeletti az a kitörő öröm, amely egymás karjába dobja a két "ellenséget", az oroszt és a magyart.
Én is örülök.
De én itt parancsnok vagyok, felelős az embereim sorsáért.
Tehát gondolkodom.
Gondolkodom és figyelek.
Figyelem tovább a terepet.
Távcsövem ismét leírja a félkörívet.
Jobbról balra.
Jobbról semmi!
Elől - ahonnét a katona jött - semmi!
Balra!
Igen, balra!
Ott, ahol a horhosok vannak. Kb. 400-500 m-re (valójában 16-szor ennyire) mozgás van. Szovjet katonák. Két-három fő. Aztán megint 2-3 fő. Aztán megint, aztán megint ... !
A mozgás iránya nagyjából az a frontszakasz, ahol többek között a középső tüzérütegünk helyezkedett el.
Figyelek tovább!
A mozgás visszafelé is tart.
Rögzítem a bemérési adatokat. A nap már lenyugodni készül, de a forróság még mindig nagy.
Tovább figyelek.
A horhosban megszűnik a mozgás.
Úgy érzem, valami van a levegőben.
De ismét csend van. A horhosban is. De figyelek tovább ...
Sehol semmi zaj. Egész nap egyetlen lövés sem hallatszott! A repülők sem jártak!
Vihar előtti csend?
Már éppen készültem visszakúszni a felszereléssel együtt, amikor felsírt a levegő, egyre erősebb sivítás ...
... aztán becsapódás, füst, tőlem balra kb. 600 m-re az erdőszélre, pontosan a drótakadályunk előtti területre!
Nem a szokásos lövedék-füst! Ködbomba.
A füst sűrű, fehér, és egyre terjedve száll szét és felfelé!
Tovább figyelek.
Újra teljes a csend, sehol semmi mozgás.
A nap elérte a látóhatár alját. Visszamentem.
Az emberek feszülten várnak.
A következőket mondom!
Teljes készültség, éjjeli őrség! Hajnalban támadás várható.
A bunkerben a telefon, mely Hajdú századossal és Hetyey László osztálysegédtiszttel köt össze.
Lényegében a következőket jelentem:
A szovjet katona esetét. Erről már tudtak, hiszen a katonát nyomban hátravitték és a németek igényt jelentettek rá.
Az X.? százados ütege előtti horhosban tapasztalt élénk mozgást és a füstgránát-becsapódást a vonalunk elé.
Közlöm azt a véleményemet, hogy hajnalban támadás várható.
Aztán besötétedett, az emberek lepihentek, de fegyverük a kezük ügyében, az őrszemek elfoglalták helyeiket. Én lefekvés előtt a korláton még elvégeztem a szokásos mozgásokat, futást és gimnasztikát, aztán ruhástól, géppisztollyal a kezemben a bunkerbe vonultam. Teljes csend volt, "elaludtam". De pirkadatkor már mindenki talpon volt.
Hogy mi a feszült várakozás?
Igazán csak az tudhatja, aki részese volt ilyen helyzeteknek.
... --- ...
Hogy mi történt ezután?
Röviden:
Most már tudjuk, hogy a szovjet hadvezetés az addigi felderítés eredményeként megelőző támadást rendelt el a felvonuló magyar alakulatok ellen. Az ellentámadás súlya éppen az általunk, a soproni tüzérosztály és az előtte védelemben lévő gyalogság ellen indult meg gyalogsággal, harckocsikkal, aknavetőkkel és lövegekkel. Állítólag három szovjet hadosztály vett részt a támadásban.Erről a támadásról és ennek visszaveréséről teljes a hallgatás.
Magyar részről azért, mert akkor a német propaganda alapján az volt a felfogás, hogy a szovjet hadsereg már teljesen szét volt verve. A budapesti urak úgy gondolták, hogy kitalált mese az egész!
Manapság meg azért, mert három szovjet hadosztály támadását a gyengén felszerelt magyar csapatok nem verhették vissza!
Pedig visszaverték!
Nem gyűlöletből, hanem harci vágytól sarkallva!
De visszaverték. Önvédelemből (vagy ők, vagy mi), katonai fegyelemből. Mert volt ilyen is abban a hadseregben.
Számos szovjet katona esett itt fogságba.
Elmondták, hogy ilyen borzalmas tüzérségi tüzet még nem éltek át. Több harckocsit kilőttek a mieink.
Pedig lövegeink négy kivételével első világháborús lövegek voltak. Gyalogságunk is alig volt korszerű felszereléssel ellátva. És nem gyűlölték a szovjet katonákat. Ölelték és csókolgatták előtte való nap.
De másnap védekezni kellett és védekeztek.
Néhány ekkor adományozott kitüntetés alapján ez a csata időbelileg beazonosítható. Az akkori honvédségi közlöny a hivatalos irattárban biztosan fellelhető.
Én tüzérosztályunkból három kitüntetés-felterjesztésről tudok: K százados a 3. üteg parancsnoka, Hetyei László főhadnagy a tüzérosztály segédtisztje, aki a csata alatt telefonon továbbította a célpontok helyzetét és mozgását az ütegekhez és egy tartalékos tiszt, aki a drótakadályon kívülről 16-szoros távcsövön keresztül látta a csatát, telefonnal a kezében folyamatosan jelentette Hetyei Lászlónak a mindenkori mozgást és a célpontok helyének távolságát és irányát.
A kormányzó a háromból csak a két hivatásos tisztet méltatta kitüntetésre. Az egyiket úgy tudom tiszti vitézségi éremmel, a másikat "Signum Laudis" kitüntetéssel jutalmazta. A tartalékos tiszt felé pedig még elismerő köszönet sem hangzott el.
Erről a csatáról a "Pergőtűz"-ben megszólalók sem tesznek említést. Talán azok, akik valóban ott voltak, ahol a pergőtűz valóban élesben, előttük, mellettük csapódott a földbe, vagy társaikba valóban némák maradnak?
... --- ...
A szovjet katonát hátravitték a magasabb parancsnoksághoz.
De hátravitték hírét a találkozásnak is. Az örömnek, az ölelésnek, a két "ellenség" önfeledt kitörésének.
A szovjet katonát átadták a német parancsnokságnak. További sorsáról nem hallottam.
De rövidesen kétoldalas hadtestparancs jelent meg, mely megállapítja, hogy a magyar katona nem gyűlöli a szovjet katonát, ez ellen tenni kell, mert a harci szellem előfeltétele a gyűlölet.
Ez a gyűlölet azonban a magyar katonákban - akikkel közel egy évet töltöttem el a keleti fronton - nem talált táptalajra, ez a gyűlölet az emberektől végig idegen maradt.
Védekeztek ott, ahol az életükről volt szó.
Mert élve haza akartak jutni.

Tűzkeresztség a kurszki erdősávnál

Igen! Tegnap volt az első találkozásunk a szovjet katonával. Én kint voltam a drótakadály előtti búzatáblában, a domb peremén.
Tizenhatszoros távcsövem látómezejében, 100 m-re a drótakadálytól tünt fel a két kéz, utána a két kar, a fej, majd a szovjet katona.
Majd a kitörő öröm.
Ölelte, csókolta egymást a két "ellenség", a szovjet katona és a működésemet biztosító két tisztesem s a gyalogos katonák.
Ez tegnap volt.
Tegnap este feküdtünk le ruhástól, fegyverrel a kézben, azzal a biztos tudattal, hogy ma támadást kapunk.
Hogyan telt el az éjszaka?
Mire gondol ilyenkor a katona?
A katona, idegen földön, sokszáz kilométerre a hazától, családtól, feleségtől, gyerektől?
Figyeltem az embereket. Hivatásomnál fogva mindig az embereket figyeltem, akik mint ügyvédet megbíztak a képviseletükkel, vagy mint ártatlanul vádoltak, vagy esetleg gyilkossággal vádoltak megbíztak a védelmükkel.
Figyelnem kellett az ellenfélre, a bíróra, az ügyészre.
Mert a tárgyalóteremben minden papírnak, minden szónak súlya van.
De itt nincs tárgyalóterem.
Itt egy erdőszél, egy bunker, néhány gyalogos katona, a két bemérő tisztesem és én.
Előttünk a drótakadály.
Kezünkben puska és géppisztoly.
De mi van odaát?
A támadás forgatókönyvét ismertem:
Tűzcsapás az első vonalra löveg- és aknatűzzel, repülőbombával. És mi ott voltunk az első vonalban. Néhány gyalogos katona, a két bemérő tisztesem és én. Védelmünk a tűzcsapás ellen az egyetlen bunker. Lövészárok itt nem volt kiásva.
A bunker a tűzcsapás ellen - kivéve telitalálat esetét - védelmet nyújt. Ezt már tudtuk, tapasztaltuk.
De utána jönnek a harckocsik és fedezetük alatt a gyalogság. Géppuskákkal, golyószórókkal, kézigránátokkal, géppisztolyokkal.
Ahol a támadás súlypontja van, ott túlerőt képez a támadó.
Ha a mi terepünk a támadás súlypontja, akkor az első tűzcsapás után számunkra továbbra is csak a bunker adhat védelmet.
Mert lövészárok híján a tankok legázolnak, a gépfegyverek, géppisztolyok lekaszálnak bennünket.
Minket, néhány puskás, géppisztolyos magyar katonát.
De ha a bunkerben maradunk, a támadók átmennek rajtunk.
Legjobb esetben fogságba esünk.
Szovjet hadifogság? Ott mi várna ránk? Onnét mikor lesz haza?
... --- ...
Tegnap este még éltünk, idegen földön, messze a hazától, az otthontól, a családtól. Még szabadok voltunk.
De a katonai fegyelem ide szögezett bennünket, az első vonalba, a drótakadály mögé.
Alvás az, amikor az ember ruhástól fekszik egy bunkerben, kezében fegyver, s a fejében az előbb vázolt gondolatsorok kergetik egymást?
A gyenge lámpafény rávilágít az emberekre.
Feküsznek ruhástól, fegyverük mellettük. Lélegzetük erős, egyenletes. De forognak hol jobbra, hol balra.
Ők is fél-álomban alusznak.
Hajnalodik. Odakint csend van. Felállok. Kilépek a bunker ajtaján.
Két tisztesem felpattan, nyomon követ.
Közlöm: kikúszom a megfigyelőhelyre.
Két tisztesem: zászlós úr, mi megyünk ki, engedjen minket! Tudják, az életemmel játszom. Engemet féltenek. Ők akarnak odamenni!
De odamenni nekem kell.
Gondolkodom.
Ha itt van a támadás súlypontja, elől is és a drótakadályon belül is a tét: halál vagy hadifogság. Épen, vagy sebesülten. Mert ez a néhány ember a támadást megállítani, visszaverni képtelen. Ha a támadás súlypontja tőlünk balra a horhosoknál van, akkor kint a megfigyelőhelyen nekem, a kiképzett bemérő tisztnek, a 16-szoros távcsőnek, a teodolitnak és a telefonnak kell ott lennie.
Veszem a teodolitot, a távcsövet, a géppisztolyt és a telefonkagylót. Átbújok a drótakadály alatt. Haladok előre a búzatáblában, a telefon drótja kúszik utánam. Az emberek a drótakadálynál fegyverrel a kézben hasra fekszenek.
Figyelnek és várnak.
Kiérek a megfigyelőhelyre. Beszólok a telefonba.
Megvan az összeköttetés.
A vonal végén a tüzérosztály parancsnokság.
Hetyey főhadnagy jelentést kér. Közli, az ütegek készültségben vannak.
Felállítom a távcsövet. Jobbra és elől csend van, a horhosban szovjet katonák csoportja nyomul előre. Tankok kíséretében.
Jelentem a bemért adatot.
Figyelek tovább.
Talán két perc sem telt el, mennydörgésszerű robaj, robbanás, füst balra, ott, a horhosokkal szemben, ahol a mi gyalogságunk védővonala húzódik.
Tehát a szovjet hadsereg megindította a támadást tőlünk balra. Előttem a búzatábla végig nyugodt. Csend van. És ragyogó napsütés.
Hetyey főhadnagy is végezte feladatát. Az ellencsapás szervezését.
Perceken belül a mi oldalunkról is feldördült 24 löveg és borzalmas össztűz zúdult a a horhosban előnyomuló katonákra. Ugyanis Ilkey Győző ezredes másik tüzérosztálya is készültségben volt s részvett az ellencsapásban.
A kézitusa helyszínét, ott, ahol a gyalogságunk összecsapott a szovjet tankokkal és harcosokkal, én nem láttam. Ezt a területet az erdő fái eltakarták előlem.
De a géppuskák, géppisztolyok berregése, a puskák dörrenése, a harci üvöltés vérfagyasztó hangja élesen idehallatszott.
Nekem pedig csak figyelnem kellett. Néha előre, de folyamatosan balra. A horhosokra, ahol újból hol előre, hol hátra, észleltem a mozgásokat.
A felfedezett célpontokra Hetyey László szervezte a tűzcsapásokat.
Közben dél lett, majd délután kezdett csendesedni a hadszíntér. Majd teljes lett a csend. A horhosokban a szovjet katonák szedték össze a halottakat és a sebesülteket. Itt már nem volt helye a célpontok adásának ...
Éhes voltam? - Hiszen a reggel bekapott szalonna, kenyérdarabka és fekete löttyön kívül egész nap semmit sem ettem. - Nem tudom.
Hogy mennyi halottunk volt? És mennyi a szovjeteknek?
Nem tudom.
De a hadosztály helyt állt, visszaverte a támadást.
Örültünk? Győzelmi ünnepet ültünk?
A hadvezetés talán igen.
De mi ott, az első vonalban, akik túléltük az első pergőtüzet, a csataüvöltést, a fegyverropogást, a tankok dübörgését és a halálhörgést, mi nem ünnepeltünk. És nem dicsekedtünk.
Másnap már csend volt, kilőtt tankok, foglyok és halottak.
Parancsot kaptam, hogy egységemmel vonuljak be az alakulatomhoz.
Bent a faluban nekem folytatódott a nyár, a tanulás, a rendszeres edzés, torna, futás, gimnasztika. Szovjet repülőt sem nagyon láttunk.
Július végén láttam viszont a búzatáblát. A búza már le volt aratva. Osztályunk vonult kelet felé. Nem mi voltunk az első lépcső. A harcoló alakulatok mi előttünk haladtak. Mi csak a romokat, a pusztulást láttuk. Temetetlen halottakat, elhullott fegyvermaradványokat, lótetemeket.
Tyim. Az első város, amelyen már az első nap áthaladtunk.
Csak volt város. Lebombázott, szétlőtt házfalak meredeznek az égre. Itt egy síró, meggyötört arcú öregasszony, egy csont és bőr kisgyerek, egy másik romház tövében öregember hullája. Egyébként a város néptelen. A férfiakat katonának vitték, a munkaképes nőket a hátországba telepítették. A frontközeli falukban, városokban csak öregek maradtak és néhány gyerek.
Fogatolt tüzérek voltunk, lóháton vonultunk. Lovam, Kiscsókás nagyon rendesen viselkedett.
Augusztus elején elértük a doni területet. Sztary-oszkol, Novouszpenka, Tyim a Don kanyarban, majd Bolgyirevka. Kis falu Tyimtől kissé délre. Közben ütközetek: Támadások, ellentámadások. Augusztus és szeptember. És közben rendszeres edzés, tanulás. Szeptember végétől viszonylagos nyugalom - nekünk, az osztálytörzsnek, de nem a frontvonalban lévő egységeknek. Mert ott folyamatos a harci tevékenység és a sebesülés, halál.
Megkérem Hajdú századost és Hetyey főhadnagyot, adjanak négy hét szabadságot, hogy befejezhessem az ügyvédi-bírói vizsga második részét.
Rendesek voltak. Elintézték, hogy mehessek.
Október elején elindultam. Megérkeztem Pestre. Jelentkeztem a vizsgabizottságnál. Okt. 26-ára kitűzték a vizsganapot. Tovább utaztam szüleimhez Balatonalmádiba. Okt. 26.-án újra Budapest.