Szovjet hadifogságban

Fegyveres kíséret mellett 1945. május végén érkeztünk meg a jánosházai hadifogoly táborhoz. Egy szovjet főhadnagy állt a kapunál és a tolmács. közölték, hogy a színészek, zenészek, artisták bevonulnak a kapu melletti gazdatiszti irodákban és lakásokban berendezett szállásokra. A tisztek bevonulnak a kaputól kb. 400  m-re levő emeletes magtárépületbe. A többiek pedig letelepednek, ahol helyet találnak. A tábor eredetileg egyébként egy több holdas gazdasági major volt. A tábort két méter magas drótakadály vette körül. A legénység zömének csak a szabadban jutott hely. Az állandó létszám jóval 10 000 felett volt, de úgy, hogy egy-egy vonatra való csapat elment - a szovjetek szerint leszerelni -, de mindig jött nyugatról újabb és újabb csoport.
Géza bátyám hivatásos tüzér főhadnagy volt. Ő is ebbe a táborba került. Örömmel láttuk, hogy mindketten szerencsésen túléltük a háborút, de ott volt a nagy kérdés, hogy mi lesz ezután.
Én a magtár első emeletén telepedtem le, természetesen a földre tett pár marék szalmára. De velünk volt egy pokróc, a köpenyünk és a szabvány fél katonasátor. Ennek az volt az előnye, hogy esőben magunkra terítettük, sátort pedig úgy lehetett képezni belőle, hogy két fél sátrat összegomboltunk, középütt puskával vagy rúddal alátámasztottuk s kész volt a kétszemélyes sátor.
Ragyogó napsütéses nyár köszöntött ránk. Reggel valami híg levest kaptunk, délben ugyancsak, de sűrűbbet és vacsorára is valamit. Néha valami mócsing is jutott a gersli mellé. Szóval senki sem hízott meg a táborban. Naponta volt sorakozó és parancskihirdetés.
A szovjet katonák és őrök nem háborgattak bennünket. Délutánonként a színészek, a zenészek és az artisták felváltva műsort adtak. Erre a célra a tisztilakások előtti hatalmas téren emelvény (színpad) volt felállítva. Az artista műsort a Fényes cirkusz fogságba esett három tagú "gladiátor" csoportja szolgáltatta. Az unterman nevére emlékszem, Szabados János volt a neve. Ő volt a tábor tolmácsa is, mert jól beszélt oroszul. Rendkívül nagy ereje volt, de egyúttal ő volt a bohóc is.
Gyakorlataik sémája a következő volt: Az untermanra ráállt vagy ráült a mittelman, s ennek a kezén, fején, vagy a lábán kézenállást csinált a szuperman.
Történt egyszer, hogy tüdőgyulladásban megbetegedett a szuperman. Ezzel megszűnt a csoport működési lehetősége. Az unterman egyszer arra járt, amerre én a rendes napi mozgásaimat végeztem. Éppen egy erőkézenállást fejeztem be. Odajött hozzám, és megkérdezte, hogy hol tanultam meg a kézenállást. Mondtam, hogy aktív versenyző vagyok, többek között tagja voltam annak a 8 tagú magyar tornászválogatottnak, amelyik 1935-ben Németország és Japán főiskolai válogatott csapatai előtt megnyerte a főiskolai csapat-világbajnokságot. Kérdezte, vállalnám-e a megbetegedett szuperman szerepét, mert akkor újra tudnának szerepelni. Én azt feleltem, hogy igen, de én tisztként harcoltam a Szovjetunió ellen és a szovjet parancsnokság engemet nyílván ellenségének tekint és nem járulna hozzá a szereplésemhez. Erre Szabados elment.
Talán egy félóra telt el - én még folytattam az edzést -, jön Szabados a táborparancsnokkal, egy szovjet főhadnaggyal. Mondja, a parancsnok szeretné látni, mit tudok. Hasra feküdtem és innét erőből, nyújtott testtel felnyomtam magam kézenállásba, itt tízig számoltam - természetesen magamban -, és ismét nyújtott testtel lassan visszaereszkedtem hasonfekvésbe. (Ez a mozdulat egyébként benne volt abban a szabadonválasztott talajtorna-gyakorlatomban is, amelyért az 1939. évi - Kecskeméten rendezett - magyar mesterfokú bajnokságon 9.4 pontot kaptam akkor, amikor Pataki Ferenc (az 1948. évi londoni olimpia olimpiai bajnoka) 9.6 ponttal győzött, ebben a versenyszámban.) A főhadnagy tapsolt, azt mondta dobre, és elment.
Odajött a mittelman is, tartottunk néhány próbát s délután már szerepeltünk is a pódiumon a több tízezres nézősereg előtt.
Csak példaként néhány gyakorlat:
Egy másik gyakorlat:
Egy harmadik gyakorlat:
Az egész gyakorlat tartama alatt unterman, aki egyúttal a bohóc is volt, teljes bohóc-maskarában bohóckodott, hülyéskedett, botladozott, nehéz mozdulatainknál visítozott.
Meghajoltunk a több tízezres nézősereg, a hadifogoly társak előtt, akikkel együtt még nem tudjuk, hogy mi vár még ránk.
Artistacsoportunk heti három alkalommal szerepelt ebben a fogolytáborban. Lenyűgöző érzés volt a több tízezres nézősereg tapsa. Akkor még mindenki úgy tudta, rövidesen mindenkit hazaengednek.
Engemet átköltöztettek a gazdatiszti szállásra a többi művész és artista közé. A táboron kívül gyakoroltunk. Bármikor kimehettem a táborból. az őrök ismertek, tisztelegtek, ha kimentem a kapun.
Néhányszor a Székesfehérvár melletti hadifogolytáborba is elvittek bennünket szerepelni.
A tábor lakója volt többek között Piller György alezredes, az 1932. évi Los Angeles-i olimpia kardvívó olimpiai bajnoka, aztán Domonkos balatonkenesei állatorvos, akinek testvére veszprémi törvényszék büntetőbírája volt. Mindkettőjükkel kedves barátság alakult ki.

Szökés a fogságból

Telt-múlt az idő, közben június is elmúlt. A tábor egyre fogyott. De hírek érkeztek, hogy a vonatszerelvények nem hazaszállítják a katonákat, hanem Szibériába. Ez a hír a vasutasok révén szivárgott ki, akik a szovjet határig kísérték a vonatokat, ők pedig a katonákat átvevő szovjet vasutasoktól hallották.
Egy alkalommal ebéd után, soron kívül gyülekeztették a tábor lakóit a színpad emelvényhez.
A színpadra felkísér három őr három vánszorgó, véresre vert magyar katonatisztet. Csupa sár, csupa vér még a ruhájuk is az ütésektől és a rúgásoktól.
Aztán megjelenik a táborparancsnok, a főhadnagy, és közli, hogy a három tiszt az ebédet hozó kocsiba bújt el, de a kihajtáskor a kapuőrök felfedezték. Közli azt is, hogy mindenki így jár, aki szökni próbál. Ugyanígy járt egy másik fiatal magyar tiszt is, akinek sikerült ugyan a szökés, de őt meg a lakásáról hozták vissza. Ugyanis a táborba jövetelkor minden tisztet egyénileg vettek nyilvántartásba, pontos személyi adatokkal.
Már erősen júliusban jártunk, amikor egy újabb, az egész tábort megdöbbentő esetnek voltunk szemtanúi:
Arra figyeltünk fel, hogy megszólaltak a keleti oldal őrtornyainak gépfegyverei és lőtték a gabonatáblát. Egy futó, 15-16 év körüli gyereket vettünk észre. A gyerek elbukott. Aztán láttunk őröket futni az elbukott gyerek irányába. Az őrök körülállták a gyereket. Aztán egy ragyás, durva képű őr rúgni, majd taposni kezdte a fekvő gyereket, aztán fogta a puskáját, egy dörrenés és egy véres húscafattá vált a gyerek, aki átbújt a dupla drótkerítés alatt, mert haza akart menni a szüleihez. Nyugatra cipelt kis leventék is voltak ugyanis velünk együtt a fogolytáborban.
Óriási felháborodás zúgott végig, a még mindig tízezres hadifogolytömeg öklöket rázva tódult az őrtornyok felé. De a ránk irányított géppuskák és a fejünk felett elrepülő golyók megállást parancsoltak.
Rádöbbentünk: Innét az út nem haza, hanem Szibériába vezet. Megszökni kész öngyilkosság. Ha nem így volna, több mint két hónappal a háború befejezése után nem vernék agyon a hazaszökőket.
Közben kiürült a tábor. Elvitték Géza bátyámat is, több mint három év után érkezett vissza Szibériából.

Utazás Szibéria felé

1945. július közepe is elmúlt. Kiürült a tábor. Az utolsó szerelvények egyikébe vagonírozták be a legénységet, egy vagonba pedig az utoljára maradt idősebb tiszteket, orvosokat, néhány fiatal zászlóst és engemet az artistát. Lehettünk vagy harmincan a vagonban. Mellettem helyezkedett el Piller alezredes és ... Domokos, mint tartalékos állatorvos főhadnagy.
Nagyon lassan haladt a tehervonat. Tíz-tizenöt km-es volt az átlagsebesség, de egy-egy állomáson fél napokat is álldogáltunk. Minden vagon tetején hátul egy-egy őr ült, dobtáros géppisztollyal a kezében. Úgy tűnt, a vasutasok mindent megtettek annak érdekében, hogy késleltessék a magyar katonák útját Szibéria felé. Nyílván arra gondoltak, hogy három hónappal a fegyverletétel után a szovjetek is hazaengedik a hadifoglyokat. Jánosházától Budapestig 4 napig tartott az utunk.
Még első nap úgy emlékszem Kertánál jártunk, amikor pár soros levélkét dobtam ki a vagonból Rácz Elemér ref. lelkésznek címezve balatonalmádi címére. Levelemet az állomásfőnök borítékba tette és kísérő levelével postán megküldte nagybátyámnak. Azért neki írtam és nem a szüleimnek, mert tudtam, hogy szüleim Sókon tartózkodtak. A levél rendben megérkezett a címzetthez. Tavaly még megvolt az irataim között, de újabban nem találom.
Budapesten 3 napon keresztül állt a szerelvényünk. Első nap megjelent három magyarul beszélő szovjet tiszt. Magukhoz hívták Piller György alezredest és közölték vele, hogy felsőbb parancsra magukkal viszik. A vonat parancsnoka, egy főhadnagy nem volt található, csak a helyettese volt ott. A három tiszt kb. fél órát várt a parancsnokra, de mivel nem jött elő, Piller Györggyel eltávoztak. Amikor megjelent a vonatparancsnok, Piller Györgyék már messze jártak. A vonatparancsnok dühös kiabálásba kezdett, dühében még a revolvert is ráfogta a helyettesére, hogy agyonlövi, amiért nem akadályozta meg Piller György elvitelét. Piller Györgyöt nem hivatalosan emelték ki közülünk, de be akarták állítani a vívók (szovjet vívókéra is) edzéseinek a vezetésére s a vonatparancsnok véletlen - vagy szándékos? - távollétét kihasználva megszöktették. Ezt utólag aztán legalizálták. Piller György valóban éveken keresztül részt vett a magyar és a szovjet élversenyzők kiképzésében. Piller György egyébként korábban Horthy Miklós kormányzónak a testőrtisztje volt.