Zuhanás a vagonból, szökésben

Zuhanás a vagonból a kerék elé

Úgy gondolom, nem sok embernek jutott osztályrészül az az élmény, hogy hadifogolyként tehervagonban utazik Szibéria felé s egy pillanatban arra döbben, hogy lezuhan, ráperdül a sínre, már érezni véli gerincén a testét kettéroppantó acélkereket ... aztán érzi, hogy zuhanni kezd, s belehuppan egy két méter mély, náddal benőtt árokba, s látja, hogy a vonat, az acélkerék zakatol tovább kelet felé, és ő még él, mozog, gondolkodik: hol van? Mi lesz ezek után? Csak egyet tudok: ezt az érzést leírni nem lehet! Most 55 év távolából is élethűen el tudom mondani, hogy mindez hogyan történt.
Piller György alezredes kiválásával kissé nagyobb helyünk lett. Pesti veszteglésünk negyedik napján ismét megindult a szerelvény. De csak cammogott. Szinte minden állomáson órákon, félnapokon keresztül állt. A vagonok le voltak lakatolva, így kiszállni sem tudtunk, sőt az ajtókat sem lehetett kinyitni, így csak a bedrótozott ablaknyílásokon keresztül tudtunk a lakossággal szót váltani. Mert a lakosság nagy tömegekben ellepte a vasútállomásokat, ahol a vonatunk vesztegelt. Így megtudtuk, hogy Kecskemét felé tartunk. De négy-öt napi utazás után is alig távolodtunk el a fővárostól. A lakosság demizsonokban hordta a pálinkát és itatta a fegyveres őreinket. Azt is megtudtuk a vasutasainktól, hogy kerülővel megyünk Kecskemét felé, így jutottunk el Soltig. Jól megszervezték a vasutasok a szállítmányok késleltetését. Nem rajtuk múlott, hogy mégis mindegyik hadifogolyvonat kijutott a határig s onnét már széles nyomtávú szovjet vagonok vitték tovább a katonákat Szibériába s hosszú éveknek kellett eltelnie, míg újra magyar földre léphettek. - Már akik nem pusztultak el ott tífuszban, vagy egyéb mgpróbáltatások között.
Solton két napon keresztül álltunk. Besötétedett, elaludtunk. Mély, nehéz álomból ébredtem, izgatott suttogásra, mozgolódásra. A vonat zakatolva gördült érzésünk szerint kb. 15 km-es sebességgel. De hogy mióta utazunk és hol lehetünk, fogalmunk sem volt. Tény ellenben, hogy a vagon kb. egyharmada üres volt. Az üres rész végén egy kb. fél méter átmérőjű nyílás. A zseblámpa fényénél meg lehetett állapítani, hogy a nyílás nem új keletű, de be volt fedve deszkákkal. Ezeket a deszkákat feszítették fel azok a fogolytársak, akik a vagonnak ezen a részén telepedtek le. Feltételezésünk szerint Solton, ahol sokáig álltunk, s a lakosság az őröket leitatta, ezek, akik tudtak a nyílásról, szépen leléptek, mi idősebbek pedig, akik elaludtunk, bent voltunk a pácban.
Mi, akik ott maradtunk a vagonban, nem akartunk megszökni. Vállaltuk azt a sorsot, amit a történelem kirótt ránk. Már akkor vállaltuk a szovjet hadifogságot, amikor nem vonultunk tovább az amerikai zónába, mint ahogy tette ezt a legtöbb tiszt.
Első felvetés az volt, hogy zörgetünk az őrnek.
De az őr feltehetően ittas.
Az őr személyesen felel minden fogolyért, különösen pedig miértünk, tisztekért, akiket a vonat parancsnoka egyénileg, személy szerint vett át.
A pesti teherpályaudvaron tapasztaltuk, hogy a vonat parancsnoka agyon akarata lőni a helyettesét azért, mert Piller György alezredest a három szovjet tiszttel elengedte. Tapasztalatunk szerint a szovjet hadseregben az agyonlövés alkalmazása a parancsnok részéről - jogosan vagy jogtalanul - de ténylegesen jelen volt.
Álláspontom a következő volt: ha így, menet közben felzörgetjük a valószínűleg ittas őrt, akkor a saját bőrének mentése érdekében, amikor kinyitja az ajtót és látja a hiányt, közénk enged egy sorozatot, azt a látszatot keltve, hogy szökni akartunk, és szökés közben használta a fegyvert, vagy jobbik esetben higgadtan és tárgyilagosan megtizedelnek bennünket, amiért idejében nem jelentettük a szökést.
Két lehetőségünk maradt: csendben maradni, alvást színlelni, hogy az ajtó kinyitásakor az őrség vegye észre a hiányt, amikor mi még mély álomban alszunk. A megtizedelés veszélye ez esetben is fennáll.
A másik lehetőség: menet közben kibújni a nyíláson a sínek közé. Elmondtam a technikáját is: háttal a menetiránynak terpesztett lábakkal leereszkedni és a lábakat csúsztatva a talajon, a lyuk peremét fogva leereszkedni, majd amikor a hátunk is közel van a talajhoz, a peremet elengedni. A sebesség kb. 15 km-es. Sarkunkat a kövek és a talpfák feltörik, de a zuhanás nem lesz nagy, fejünket erősen előre kell nyújtani, terpesztett lábunk a sínekre gördülést megakadályozza. A vonat elrobog felettünk. Ha az őrök nem veszik észre a sínek között fekvő alakot, a szökés sikerült. De még nem tudtuk, hogy Magyarországon vagyunk-e, vagy Ukrajnában, esetleg Romániában.
Nem sok idő volt a tanakodásra, a többség a kilépés mellett volt.
Vállaltam, hogy elsőnek én ereszkedem.
Kezdem az ereszkedést. Már lógok a peremen. Egy reccsenés, a perem a jobb kezemnél korhadt volt, nem bírta el a súlyomat. letörött, lezuhantam ferdén a sínek közé, a lendület rádobott a sínre, a gerincemben szinte éreztem az acélkereket ... Egy ösztönös hatalmas dobás (hála a kiváló erőnlétemnek, tornász tudásomnak) s érzem, hogy zuhanok. Bele a náddal benőtt vasúti árokba. Az őrség nem vett észre, a vonat zakatol tovább.
Én megvárom, míg a vonat teljesen eltűnik, aztán megindulok dél felé, minél messzebb a vasúttól. A vasút mellett hatalmas kukoricatábla. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, Magyarországon, Romániában, vagy már a Szovjetunió területén.
Egyszer csak zörgést hallok, nem messze tőlem. Lapulok, figyelek. Aztán észreveszek két magyar katonát. Ők is lapulnak, figyelnek. Közelebb megyünk egymáshoz. Mondják, hogy kiugrottak a vagonból. Az egyik állomáson a lakosság leitatta az őröket, azok állás közben elaludtak. Amikor megindult a vonat, az ajtón kiugrottak.
Közben világosodni kezdett. A közelben egy dűlőút vezetett a kukoricás mellett. Mondtam, én lesben állok s ha jön valaki, tájékozódom, hogy hol vagyunk és segítséget kérek, ha az illető megbízhatónak látszik.
Jött is egy asszony. Munkába ment. Megszólítottam. Elmondta, hogy Fülöpszálláshoz tartozó egyik tanyán lakik. Elmondta azt is, hogy a vonat Izsákon és Kecskeméten keresztül ment tovább. Azt is elmondta, hogy ezen a részen több vonatból tudtak megszökni a katonák, a lakosság azért is itatta le rendszeresen az őröket, de tudják azt is, hogy az őrök civileket fognak el és így töltik fel a létszámot.
Mondta az asszony, hogy menjünk el a tanyájukra és ott bújjunk el addig, míg a hajtóvadászat be nem fejeződik. Szökések után ugyanis a szovjet katonák átfésülik a terepet s akit elfognak, civilt vagy katonát, begyűjtik a vagonokba. Tanyájuk a vasúttól messze van, odáig már nem szoktak eljutni.
Négy napot töltöttünk az asszony családjánál. Özvegy asszony volt, volt egy fia, meg egy lánya. Szökésünk napján valóban kutattak utánunk a szovjet katonák, de a tanyára nem jöttek be.
Megtudtuk a lakosságtól, hogy egy tisztet kettévágott a vonat, egy másiknak pedig a kezét vágta le.
Felírtam a család nevét. Hazakerülésem után levelet is váltottunk. Ugyancsak felírtam a két szökevény társam nevét és címét is, Pécs környékiek voltak. Velük is váltottam levelet. Tavaly óta sem a címüket, sem a leveleket nem találom az irataim között.
Újra itthon?
A tanyán első dolgunk volt, hogy levetettük a katonaruhát és átöltöztünk a tanyán kapott tanyai holmikba. Nekem egy foltozott parasztnadrág, egy gyűrött ing és egy mellény jutott. Csizmám a vagonban maradt, a papucsom maradt a lábamon. Ezt jól besároztam és a sarat jól bedörzsöltem.
Ezután jött a neheze: hogyan jutunk haza?
Vonatról szó sem lehetett, mert feltételeztük, hogy a vasutakat ellenőrzik. Ugyanígy a fő közlekedési utakon sem közlekedhettünk. Egyetlen lehetőségünk az volt, hogy a földeken, mezőkön keresztül - a községeket elkerülve - megindulunk nyugat felé.
A tanyaiak nem tudták, hogy ki vagyok, mert a tiszti rendfokozatot leszedtem a zubbonyomról, az ügyvédi igazolványomat pedig - ami az egyetlen személyi okmányom volt - becsomagoltam egy viaszos vászonba és a kamra földjébe beástam.
Kaptam egy vasvillát és egy vizes vödröt. Társaim ásót, illetve kapát kaptak s így indultunk hazafelé.
Ha faluhoz közeledtünk? Munkából jövünk és megyünk haza. Ha falutól távolodtunk? Megyünk a határba dolgozni.
De faluba sosem mentünk be, a falukat megkerültük.
Szép augusztusi meleg volt. Azt ettük, amit a mezőkön találtunk. Répát, szedret, de volt kenyerünk és szalonnánk is, amit a tanyán kaptunk. Ezzel azonban takarékoskodni kellett. Éjjelente a szabadban, a földön aludtunk. Szerencsére magányos tanyák is estek az utunkba. Ide be mertünk menni s azt mondtuk, munkát keresünk.
Solttól délre értünk a Dunához.
Két társam csónak után nézett. Én nem akartam várni, minél előbb haza akartam érkezni. Át akartam úszni a Dunát.
Szerencsénk volt. Egy halász evezett arra. Megkértük, vigyen át minket a túlsó partra. Átevezett velünk. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy szökött hadifoglyok vagyunk. Mondta, több esetben is átvitt már szökött hadifoglyokat.
Gyalogoltunk tovább nyugat felé. Cecétől délre elbúcsúztunk egymástól. Ők Pécs felé mentek tovább, én Enying felé vettem az utamat, de továbbra is kerültem a fő közlekedési utakat és községeket. Így a mezőkön és dűlőutakon keresztül 20-25 km volt az átlagos utazási sebességem.
Simontornya, Mezőszilas, Enying, Balatonakarattya, Balatonkenese volt a további iránya a gyaloglásomnak, de úgy, hogy a községek balra maradtak tőlem s én továbbra is a dűlőutakon haladtam tovább. Igy érkeztem Balatonfüzfőig. Itt a községet jobbról megkerülve eljutottam a balatoni országútig. Itt át kellett kelnem az országúton, hogy a Balaton partján folytassam tovább az utamat haza, Balatonalmádiba, szüleim lakásába. A távolság már csupán hét kilométer.
Szomorú esemény fűződik ehhez az országúti átkeléshez.
Már ott álltam az országút mellett s mivel jármű forgalom volt, várnom kellett. Ott állt a közelemben egy 25 év körüli asszony. Mellette egy 7-8 év körüli kislány.
A kislány elengedi az anyja kezét, kiugrik az útra, hogy átfusson a túloldalra. Az aránylag lassan közlekedő járművek között ugyanis akkora rés támadt, hogy azon a kislány át tudott futni.
De a járművek túlsó oldalán nagy sebességgel egy szovjet teherautó száguldott ellenkező irányba, a község felé. Ezt az anya észrevette, a kislány után ugrott, megragadta a kislány ruháját és visszarántotta. Ő azonban már nem tudott visszaugrani.
A teherautó keresztülment rajta.
Láttam már véres hústömeget, sajnos sokat is, volt akit gránát tépett szét, volt akit harckocsi lánctalpa taposott szét.
De ez a tragikus haláleset borzalmasabb látvány volt mindegyiknél.
A szovjet teherautó megállás nélkül tovább száguldott.
A földön feküdt a szétroncsolt véres asszonytest s ráborulva zokogott a kislány. Megállt a forgalom, a járművek. Az emberek odajöttek. Csend volt. Döbbent, halotti csend. A kislány hangos sírása úgy hatott, mintha jeges kéz markolt volna a szívünkbe. Egy asszony odament, leült a földre a holttest és a kislány mellé. Kezét rátette a holttestre boruló kislány fejére. Nem szólt, csak nézte könnyes szemmel a zokogó kislányt.
Talán öt perc telt el, amikor rádöbbentem, hogy én is veszélyben vagyok. Tovább kell mennem. Már csak hét kilométer, de mi vár otthon?
Hazamehetek-e egyáltalán, vagy bujkálnom kell tovább?
Azt, hogy hadifogoly lettem, nyílván tudniuk kellett, mert a levelet Balatonalmádiba címeztem (a kertai állomáson kidobott levél).
A veszprémi vasútállomáson két napot állt a vonat s ott Dr. Steindl Emil veszprémi ügyvéd és Novák Géza (a Pósa lány férje) láttak a vagonban, sőt egy szatyor almát, illetve zsemlét adtak fel a vagonba. Itt ugyanis még nem voltunk olyan szigorú őrizet alatt, mint Budapest után, amikor már nem engedték kinyitni a vagonok ajtajait. Az más kérdés, hogy a lakosság pálinkájától berúgott őröket könnyebb volt kijátszani.
Bejelentett lakásom Veszprémben volt, a szovjet nyilvántartásban is ez a cím szerepelt. Szüleim lakása Balatonalmádiban a Zrínyi utca végén volt, de ők tudomásom szerint Magyarsókon voltak a húgoméknál. A balatonalmádi lakást azonban Fűzfő irányából a mezőkön keresztül lehetett megközelíteni. Ez a lakás, az u.n. Molnár villa ugyanis Fűzfő felé a mezővel volt határos. Így zavartalanul átjutottam a gabonatarlón a ház közelébe. Itt kerítés nem volt, csak eleven sövény. Itt egy darabig meglapultam. A ház körül és a szomszédságban csend volt, sehol semmi mozgás. Lassan előrelopakodtam és átjutottam a hátsó konyhaajtóhoz. Felmentem a néhány lépcsőn s benéztem az ajtó üvegablakán.
A konyhában az édesanyám.
Ráteszem kezemet a kilincsre, nyitom az ajtót. Édesanyám odanéz.
Lehetetlen szavakkal leírni azt a látványt, amit édesanyám nyújtott ezekben a pillanatokban.
A helyzet a következő:
Édesapám továbbra is a húgoméknál Magyarsókon.
Édesanyám egyedül itthon. Legidősebb fia tüzérfőhadnagy, orosz hadifogságban. Kisebbik fia István szintén katona, de semmi hír róla. Az ajtóban pedig a középső fia, akiről azt tudja, hogy hadifogoly, valahol messze Oroszországban.
Szólni sem tud. Döbbenet, öröm, riadalom, boldogság tükröződik a szemében, arcán. Aztán átölel némán, csak a könnyei hullanak. Csak annyit mondok: megszöktem, megyek Elemér bácsiékhoz. Nem tartóztat.
Tudtam, nekem gyorsan el kell tűnnöm, mert nem akartam részese lenni annak, aminek tanúja voltam a jánosházai táborból megszököttek esetében.