Kedves kis Hugaim!

Valahol Oroszországban jubileumot ülök, 50. leveletek kézhezvételének jubileumát. Szeptember 6-án kelt az a lap, amelyen ígéretet tettetek, hogy hűséges kis hugai lesztek egy ismeretlen honvéd testvéreteknek és szorgalmasan fogtok írni. Ez a lap egy messze keleten őrtálló honvéd kezébe – az én kezembe – került, aki válaszolt rá s négy hónap eltelte után 50 levelet és lapot vett kézhez az “ismeretlen honvéd”. Ildikó és Vilma két leánynév, sem több, sem kevesebb. Nekem azonban, az otthonától több ezer kilométer távolságban harcoló honvédnek ez a két név napsugarat és derüt jelentett; itt a suhogó repülő bombák, a sivító gránátok, síró légi aknák, kelepelő géppuskák, bujkáló partizán géppisztolyok – egyszóval a lépten-nyomon leselkedő halál árnyékában felüdülést, a hosszura nyúló keleti esték unalmában szórakozást, az orosz télben hazai meleget, egy kis “haza utazást”. Mert a nevetek felett irt sorok elhozták ide a harctérre két tiszta, napsugár lelkü fiatal lány diákos derüjét, pajkos vidámságát, ötletes humorát, de elhozták két, a tudományért harcoló, vizsgákra készülő diáklány küzdelmének leheletét, a vizsgák előtti és alatti feszült lelkiállapot izgalmát és elhozták a minden harcoló magyart testvérré fogadó szeretetetek és aggódástok melegét. Engemet pedig egy-egy félórára kiemeltek abból a katonaruhából, amelyet március közepe óta hordok, a drótakadályok közül, amelyeknél már csak hasoncsúszva lehet haladni, a fáradalmakból, veszélyek tudatából, a mindenre elszántság, a halállal sem törődő dacos helyt állni akarás feszült lelkiállapotából az emlékezés minden rosszat feledtető bűvös világába. Kacagni kellett, amíg ötletes lapjaitokat olvastam, vagy a sorok és szavak összehozása céljából forgattam, s kacagni kellett addig is, amíg a sorokat róttam, hogy írásaitokra kellőképpen megfeleljek. Kacagtam, de a sorok között éreztem azt a szeretetet és aggódást, amely a veszélyek között élő magyar honvéd testvérnek szólt. S el tudjátok képzelni, hogy milyen kincs itt a kacagás és a feledés? Az a kacagás, amely mögött az otthon és a fiatalság derüje tükröződik s az a feledés, amelyben a küzdelmes, boldog diákkor felidézése szorítja ki a jelen sors küzdelmeinek képeit?

Ha ezt megértitek, akkor megértitek azt is, hogy az a két szó, amellyel soraimat zárni szoktam: “szeretettel ölel”, mit jelent. Nem képletes, de valódi ölelést, olyan ölelést, amellyel egy, a modern háború összes borzalmas fegyvereinek kereszttüzében harcoló, halált osztó és halálos veszélyben élő névtelen magyar honvéd öleli keblére az ezer kilométerek távolságában a valóságosnál is élénkebb és határozottabb formában kirajzolódó otthon képét. Olyan ölelést, amelyben a testnélkülivé vált, a harcokban és az önmegtartóztatás tüzében megtisztult férfi lélek öleli magához a személytelenség fennsőbbségében lebegő "nő" fogalmat. Olyan ölelést, amelyben a szeretet és hála karjai nyúlnek el az ezer kilométerek távolságán keresztül két szöszke kis diáklány felé. Olyan ölelést, amellyel a koporsó árnyékában járó ember öleli magához elmúlt ifjúságát. Az őrtálló ismeretlen magyar honvéd ölelését, aki megköszöni azt, amit két ismeretlen diáklány 50 levélben és lapban ajándékozott neki.

Mégis, sokkal többet szeretne jelenteni: minden harcoló magyar honvéd ölelését, háláját és szeretetét minden magyar lány felé, akik imádkoztok értünk, akiknek könyörgése minden reggel és este ostromolja a Mindenség Urát az életünkért, győzelmünkért, dicsőséges hazatértünkért; akiknek puha párnái fölött az éjszakák álmaiban megjelenik egy eddig még soha nem létezett mesebeli hősnek a képe, igen, egy mesebeli hősnek a képe, mert mi minden akarásunk ellenére is sokkal gyarlóbbak vagyunk, de ne feledjétek ti összes álmodó magyar lányok, hogyha a keleti magyar háború egyszerű magyar vitézei hazatérnek, s a testvéri ölelések hitvesi ölelésekké változnak, a ti álmaitokból megszülethetik a világ legcsodálatosabb és legpompásabb katonája: a jövő leventéiből lett új magyar honvéd.

Szorgalmasan levelező kis hugaim, küldjétek csak továbbra is kedves soraitokat nekünk a frontra, mert bizony nagyon sokszor az a néhány hazai sor az egyetlen, ami a mi itteni világunkat összeköti azzal a világgal, amelyben Ti éltek, amelyből mi eljöttünk és amelybe hogy valaha visszatérünk-e, azt csak a Mindenható tudja.

Szeretettel ölel bátyátok:

Miklós.

Tábori posta 217/62. 1943. január 6-án