Újvidéktől Veszprémig, 1944-1946

Csak pár kisebb bőröndünk volt és egy nagy. Szerencsénkre megjelentek barátaink Pálffy Dénes, Lütze Pista meg Barth Willy. Mikor megtudták, milyen problémánk van, elmentek és nagy hajóbőröndöket hoztak. Azt hiszem a nagy zűrzavarban meg sem kérdeztük, hogy honnan hozták. Segítettek ők is a csomagolásban. Pipivel többször is vitatkoztam, mert én az emlékeket, a fényképeket tartottam legfontosabbnak, ő meg a ruhaneműt, cipőket. Egy bőröndben Gabika ruhái, pelenkái voltak. Nagy gond volt, hogy Mama nem tudta szoptatni Gabikát és egy fiatalasszonytól kapta az anyatejet. Nagy nehezen sikerült rábeszélni, hogy jöjjön ő is. Pár hónapos fiát hozta, a férje katona volt a fronton. Kora délután megérkezett egy lovas kocsi. A fiúk felrakták a csomagokat és irány a vasútállomás. Mielőtt elmentünk Pálffy Dénes Pipi új biciklijével kiment a Darányi telepre az iskolába Mama fizetéséért, de nem érkezett vissza, hogy miért nem tudtuk. Egy nyitott, sóderrel telerakott vagonba tudtunk csak felszállni. Már késő délután volt, amikor Tanti megjelent egy 5 l-es demizson vízzel. Nemsokára a szomszédasszony, azt hiszem Skorkánénak hívták, egy kis bödön lesütött hússal jött, amit ottfelejtettünk. Mesélte, hogy rokonok vannak a házban és osztozkodnak, vitatkoznak. A kis bödön szintén vita tárgya volt, ő pedig kihozta nekünk. Már nagy hurcolkodás van, osztják a bútorokat.

Késő este indult el a vonat. Nagyon lassan haladt. Szabadka előtt megállt. Felrobbantották a síneket. Jó pár órát álltunk. A legközelebbi megállónál Lütze Pista leszállt, visszament Újvidékre. Nagy sokára értünk Pestre.

Teherautókkal vittek bennünket a Rottenbiller utca egyik iskolájába. Már nem emlékszem, mennyi ideig voltunk ott, csak egy kellemetlen emlék maradt meg bennem. Az iskolában egy Margit nevű nyilas "testvérnő" tartott beszédet és azt mondta többek közt, hogy a hungarista Magyarországon minden megváltozik, ami eddig volt és idejébe kezdjen mindenki a saját szakmájában tanulni. Erre én jelentkeztem, hogy segítsen nekem, mivel én számtan tanár szeretnék lenni, milyen lesz a hungarista Magyarországon az egyszeregy. Több sem kellett, majdnem ráfizettem. Mama nagyon leszidott, mondta, hogy csak az volt a szerencsém, hogy Margit testvér olyan buta volt, hogy nem fogta fel, hogy gúnyolódok vele.

Hamarosan a Déli pályaudvarra szállítottak bennünket. Itt még kellemetlenebb ügybe keveredtem. A vonatunk mellett egy katona szerelvény állt, amelyik a frontról hozta haza a katonákat. Ahogy nézegettünk ki az ablakon a mellettünk álló vagonban tisztek voltak és mindegyik mellett legalább egy kifestett közönséges nő volt. Egyszer csak két szanitéc hoz egy nyöszörgő katonát, és arra kérik pont az ablakunk alatt az egyik tisztet, hogy engedjék meg, hogy a katonát oda ültessék a párnás helyre, mert az egész teste tele van szilánkokkal és itt talán a párnás padon nem fog annyira fájni neki, mint a fapadon. Persze ezt a nők is hallották és az egyik elkezdett hisztizni, hogy azt a bakát ugyan ne hozzák fel, mert büdös és ő ezt nem bírja ki. Erre én ott az ablakban megmondtam a véleményem a nőről, csak azt nem mondtam, hogy úrinő. Hogy mi lett tovább nem tudom, mert légiriadót fújtak és rohantunk ki a vagonból és mire a légiriadónak vége lett, a katonavonatot elvitték. (Sajnos ennek lett folytatása Lepsényben.)

A légiriadó után nemsokára elindult a vonatunk. Enyingre vittek bennünket. Itt egy istállóban helyeztek el bennünket. Nagyon nagy helyiség volt, egyik oldalon a tehenek, másik oldalon szalma volt, ott aludtunk. Itt hallottuk azt a hírt, hogy Horthy Miklós beszédet mondott a rádióban, amelyben kifejtette, hogy Magyarország kilép a háborúból. Nagy öröm volt! Vége a háborúnak. Tanakodtunk hogyan tovább. Nem sok időnk volt rá, mert elterjedt, hogy a nyilasok vették át a hatalmat Szálasival az élen. Megdöbbentünk! Nagyon sok rosszat hallottunk a nyilasokról. Úgy döntöttünk, megyünk tovább. Reggel szétosztották a társaságot, kb. 50 embert Lepsénybe irányítottak. Itt Tüttőék vettek pártfogásba bennünket. Két szobájuk volt, az egyiket átadták, és szinte mindenüket megosztották velünk. A férfi nem lakott otthon - csendőr volt. Két lányuk volt, a nagyobbik Irma. Felejthetetlen, nyugodt heteink voltak. Még szüretelni is voltunk. (Sajnos meghálálni nem tudtuk, mert Nagyapát állandóan figyelték és ha megsejtették volna, hogy egy volt csendőrrel van kapcsolatban, még több kellemetlensége lett volna - így én sem érintkezhettem velük.)

Egyik nap ahogy Mama ölében ül a kis Gabi, Mama észreveszi, hogy a kislány fején egy rizsszemnyi fejtetű sétál. Rögtön megnézte a fejünket, mindenki tele volt fejtetűvel, még a fiuk is. Rögtön szereztünk petróleumot és mindenkinek a fejét jól bepetróleumozta. Arra nem számítottunk, hogy a lányok fejbőre érzékenyebb (vagy több petróleum került rá?!), lényeg az hogy Pörike, Pipi meg az én fejem kisebesedett. Pipié egyszerűen borzalmas volt, hátul tenyérnyi sajgó seb. Elég soká gyógyult meg, de sajnos a menekülés alatt többször is sor került erre a műveletre.

Gabit még Lepsényben is a dada szoptatta.

Jegyeket kaptunk, mint mindenki, de hogy meg is kapjuk a cukrot stb., már hajnali 4-5-kor sorba kellett állni a "Hangya" előtt. Egyik alkalommal én voltam a soros és úgy 11 h körül értem haza az "áruval". Egy katonatiszt, százados van nálunk és beszélget a mamával. Kiderült, hogy kinyomozták, hogy a Déli pályaudvaron ki fogta pártját a beteg katonának és mondta meg a véleményét a "dámáknak". Hogy hogy nyomozták ki, nem mondta el, de azt igen, hogy értem jött, hogy elvigyen Pécsre, mert hogy biztos kommunista vagyok. Szerencse, hogy Mama több órán át beszélt vele, elmondta, hol van Tata meg Bandi, így azt mondta, saját felelősségére nem visz el.

December 4-én átjött az egyik újvidéki menekült, úgy emlékszem Csákynak hívták és 3 gyereke volt. Elmondta, hogy az oroszok erősen közelednek és ők úgy határoztak, hogy mennek Sopronba. Nem volt nehéz Mamát rábeszélni, hogy mi is menjünk. A csomagokat kocsin vitték, velük meg ment Csáky mi meg a családjával vonaton indultunk el. Sárváron mellékvágányra húzták a vonatot, mert nagy légitámadás volt többek között Sopronban is.

Itt történt, hogy feltörtek egy csomagszállító vagont, és a csomagokat szétosztogatták. Nekünk is odadobtak egy kis csomagot, amiben egy kis cukor meg liszt volt. Gabika rendszeresen főtt krumplit, rántott levest evett, de hogy hol és min főzte meg szegény Mama fogalmam sincs.

Sárvárról Szombathelyig utaztunk, ahonnan nem ment tovább a vonat csak napok múlva. Az úton megbetegedtem, magas lázam volt. Bent ültünk a váróteremben, mert bár borzalmasan büdös volt, de nem volt olyan hideg. Mamának eszébe jutott, hogy Pászthy Feriék itt laknak, és elküldte Pétert meg Pörét, hogy szóljanak nekik, hogy ha találkozni akarnak velünk, jöjjenek az állomásra. Péterék nagyon hamar visszajöttek Ferivel, aki ragaszkodott, hogy menjünk el hozzájuk. Mama mondta, hogy Csákyékkal együtt vagyunk, így őket is meghívta. Annus nagy örömmel fogadott bennünket, rögtön terített és sült pulykát tálalt fel. Finom teát is főzött. Kellemes meleg volt így megkérte Annust, hogy kimoshassa Gabika ruhácskáit és pelenkáit, és ebből lett a nagy baj. Nagy lakásuk volt és Mama a meleg szobában teregette ki, hogy megszáradjon, mire oltári cirkusz lett, hogy tönkremennek a bútorai, nem elég, hogy idegeneket etet-itat még a bútorait is tönkretesszük. Közben egy nyilas pasas jött, Annus félrevonult. Mama meg összeszedte a vizes ruhákat és visszamentünk az állomásra. Még az ajtóig sem kísért ki, pedig sok éven keresztül minden nyarat nálunk töltöttek Újvidéken.

Visszamentünk az állomás várótermébe. Lázas voltam, fájt a torkom. Mama aszpirint adott és teát (amit Feriéknél főzött). Nem tudom mennyi idő telt el a továbbindulásig, mert közben aludtunk is.

Nagy sokára értünk Sopronba. Nagy zűrzavar volt, mert az előző napokban nagy légitámadás érte a várost. Egy zárda tornatermében kaptunk helyet. Tömött volt a terem. Emeletes faágyak voltak felállítva, kb. 12-15 család fért el a teremben. Az emeleten német katonák voltak elszállásolva.

Itt vettük észre, hogy mindenki vakaródzik, persze Mama rögtön gyanította, hogy tetűnk van. Nagy probléma volt, hogy tudná fertőtleníteni a ruhákat. A vége az lett, hogy egy lavór vízben kifőzte, így csak vízben egy nagyon kevés szappannal. Hogy milyenek lettek a fehér alsóneműk az út közben történt többszöri fertőtlenítés után? Nem is próbálom leírni, azt látni kellett volna, de a célt elértük: nem voltunk tetvesek.

A napi program itt is a sorban állás volt. Péter nem mehetett ki az utcára, mert a vele egykorú fiúkat összeszedték, és Hunyadi Páncélosokhoz vitték. Az üzletek üresek voltak. A piac is üres volt. Gabikának itt sikerült néha tejet is szerezni. Közeledett karácsony, ami életünk egyik legnagyobb karácsonya volt, mert megtaláltuk Tatát, aki megszökött a katonaságtól és városról-városra járt a menekült táborokban keresett bennünket (a találkozást már egyszer külön leírtam). Szombathelyen is járt és onnan két levelet is hozott. Bandi bátyám Pászthy Feriéknek írt a frontról, hogy jól van, így az örömünk teljes volt.

Egyik januári nap Tata azzal jött meg a városból, hogy munkásokat toboroznak egy gyárba közel Sopronhoz. Jelentkezett is és Mama, Gabi, Öcsi és Pöre kivételével mindenkit felvettek dolgozni. Nagy öröm volt, mert lassan elfogyott Mama pénze. Megjelöltek egy januári napot (úgy emlékszem jan. 5.) hogy minden holmival a soproni déli pályaudvarra kell menni.

Az üres kocsik lassan megteltek a menekültekkel. Mi egy 3. o. fapados kocsiba kaptunk helyet. A délelőtt folyamán minden vagon tele volt. Névsorolvasást tartottak és hogy most már senki sem szálljon le, mert hamarosan indulunk. Ekkor jött a meglepetés: minden vagon első és hátsó ajtajában megjelent egy-egy csendőr azzal, hogy a továbbiakban ők vigyáznak ránk.

A vonat elindult Ausztria felé. Mindenki meg volt döbbenve. Pár órás utazás után megérkeztünk Bécsbe. Ott a csomagokkal együtt teherautók szállítottak bennünket a Mari-hilfe strasse egyik iskolájába. Ott szintén emeletes faágyak sorakoztak. Senki nem tudott semmit, hogy hova megyünk, megyünk-e tovább.

Egyik délelőtt Tata meg Pipi összeszólalkoztak, hogy min azt már nem tudom, de Pipi fogta magát és elment a lágerből. Elmúlt pár óra Pipi sehol. Ekkor jöttek, hogy itt vannak a teherautók, pakoljunk, mert megyünk tovább. Hogy kétségbeestünk az nem kifejezés. Vinni kellett a csomagokat, azt mondták, azonnal indulunk. Szótlanul letörten pakoltunk, közben azon járt az eszünk mi lesz Pipivel. Amikor leértünk a teherautóhoz ott állt Pipi. Nagy kő esett le a szívünkről, örömünkben azt sem kérdeztük meg tőle, hogy hol volt.

A teherautók a vasútállomásra vittek bennünket. Ahogy kiértünk, légiriadó lett és a menekült szerelvényt kb. 8-10 km-re vitték ki Bécsből. Rengeteg amerikai repülő jött és szétbombázták azt az állomást, ahonnan kihoztak bennünket. Nagy zűrzavar volt, amikor a repülők jöttek. Mindenki leszállt a vonatról és minél messzebb futott a szerelvénytől. A vonatot nem bombázták. Arra már nem emlékszem mennyi idő múlva indult tovább a vonat Németország felé. Arra emlékszem, hogy lassan ment és több állomáson is enni kaptunk. Mindig ugyanazt: főzeléket, sűrű sárga és meghatározhatatlan színe volt. Mindenkinek hasmenése lett ettől a koszttól. Nagyon rosszul volt mindenki, de hiába azt kellett enni amit adtak. Hogy mennyi ideig tartott nem tudom - hogy mit ettünk mi volt abban a főzelékben sose jöttünk rá. Arra sem tudok már visszaemlékezni, hogy Gabika mit evett. Sokat fázott, pedig nagyon be lett pólyázva, takargatva.

Nagyon sokáig utaztunk Régensburgon át tovább Nürnberg felé. Egy kis faluban megállt újra a vonat. Azt hiszem, Neufahrn-nak hívták a falut. Itt vacsorát kaptunk és teát. Már esteledett, hideg volt. Ekkor szóltak a csendőrök, hogy mindenki melegen öltözzön föl, mert aki munkát vállalt ki kell, hogy szálljon, mert itt kapjuk meg az igazolványokat. Sorba állítottak bennünket és elindult a menet. Átmentünk a falun, majd egy erdőben sokat gyalogoltunk. Pár óra múlva egy tisztáshoz értünk, ahol fabarakkok voltak. Tízesével mentünk be. Először lefényképeztek bennünket, megkaptuk az igazolványt egy összecsukható rózsaszín lap, a fedelén ráírva hogy idegen munkás, a belseje egyik oldalán a fénykép és alatta egy szám. Név - semmi - csak egy szám. A fényképezés után le kellett venni a kabátot és mindenki fejére fehér port szórtak nagy mennyiségben, hogy mindenünk tele lett porral. Azt mondták, hogy a tetvek ellen. - Már hajnalodott, mire visszagyalogoltunk a vonathoz. A vonat nem indult. A csendőrök azt mondták, hogy a Fekete-erdőbe visznek bennünket egy hadiüzembe dolgozni. - Nagyon sokáig vártuk az indulást, és amikor nagy sokára elindult visszafelé mentünk. Csak pár nap múlva tudtuk meg, hogy a hadiüzemet szétbombázták így Régensburgba, Straubingba majd Geiselhöringbe irányították a menekült szerelvényt.

Mikor megérkeztünk Geiselhöringbe először egy színházteremben volt mindenki. Akkor jött két nyilas "testvér", végignézték mindenki papírját. Mikor hozzánk ért, azt mondta az egyik, hogy Öcsit elviszik, mivel az nem a családhoz tartozik, mert zsidó és hogy Mamáék bújtatják. El lehet képzelni, mit éltünk át, mire igazolták Mamáék, hogy az ő gyerekük. Később megtudtuk, hogy a szemüvege volt gyanús a "testvérnek".

Itt mi egy iskolában kaptunk helyet egy osztályteremben. Aki nem fért be különböző helyeken szállásolták el. Emeletes faágyak, és ami nagy megkönnyebbülés volt, hogy egy nagy konyha volt nagy tűzhellyel, ahol főzni lehetett, de mit? Első időben Tata, Péter, Öcsi fát aprítottak házaknál, amiért ennivalót kaptak. Krumplit, lisztet, szalonnát, tojást. Most már gyöngyéletünk volt. Később Tata feketézett, csereberélt - elindult nappal és addig járta a falukat, míg pár napra való ennivalót nem szedett össze. Ja, egy biciklit szerzett, azzal ment. Péter a helybeli óráshoz ment el, hogy nem kell-e rádiót javítani. Az órás rettenetesen örült neki, mert minden házban volt 3-4 rádió, amit a katonák küldtek, vagy hoztak haza a legyőzött országokból, sok elromlott és ebben a kis faluban senki sem tudta megjavítani. Péter rengeteget és jól dolgozott - és jól is keresett, így már pénzünk is volt. Pétert hamarosan mérnök úrnak hívták a faluban. Én egy írószer kereskedőnél vállaltam házimunkát. Egy nő, a férje a fronton és egy fia lakott a kétszintes házban. Takarítani, mosni, vasalni és gyakran főzni is kellett. Időnként megjelent a nő nagynénje Straubingból és olyan minősíthetetlen hangon beszélt velem, hogy csak abban bíztam, nem marad sokáig. Úgy 2 hónap múlva megint eljött, pont az egyik szoba súrolásával végeztem mikor megállt az ajtóban, és azt mondta - nem szép, súroljam fel még egyszer. Erre olyan düh fogott el, hogy felöltöztem és otthagytam csapot-papot és mondtam, hogy akkor csinálja jobban. Többet nem álltam be cselédnek sehova.

Otthon maradtam én is az iskolában. Gabika kivirult, aranyos kis kedvenc lett az egész iskolának.

Péternek közben vakbélgyulladása lett. Egy közeli faluban (Mallersdorf) volt egy katonakórház, ott operálták meg. Meglátogattuk, de borzalmas volt látni a sok beteg katonát.

Március végén, április elején nagyon gyakran hallottuk az amerikai repülők zúgását, majd átrepültek a falu fölött, de nem bombázták, mind sűrűbben jöttek és már hallatszott messziről a bombázás, ezzel egyidejűleg kelet felé nagy áradatban mentek szétszórtan a német katonák. A katonakabátjukat eldobálták, sokan autóval, motorral menekültek, és ha a motorból kifogyott a benzin a motort egyszerűen otthagyták. Nagyon sokan szedtek össze ilyen eldobált motorkerékpárt. Egyik nap meghallottuk, hogy magyar katonák is menekülnek, kimentünk a falu másik végére. Valóban magyarok is menekültek, elszorult az ember szíve, ahogy fejvesztve szinte rohantak. Még szomorúbb volt látni azt, hogy kiskocsik tele voltak pakolva csomagokkal és azokat fiatal kis 15-16 éves kadétiskolások vagy Hunyadi páncéltörős gyereke húzták és a katonák meg hajszolták őket. Az egyik ilyen kocsit két kis gyerek húzta, az egyik már alig állt a lábán, sovány volt és nagy karikás szemei voltak. Mikor Tata meglátta ezt a gyereket felkiáltott: "Jaj kisfiam, csak hogy megtaláltalak!" és elhúzta a kocsitól. A katonák először nem akarták elengedni, de Tata fogta a gyereket és ölelgette és elhozta az iskolába. Kiderült, hogy katonaiskolás, Balogh Lacinak hívják és Szentendrén vannak a szülei. Így most már egy fiúval nőtt a családunk létszáma. A katonák mind tömegesebben vonultak Ausztria felé, mert jöttek az amerikaiak.

Ahogy leírtam, Péter egy órásnál dolgozott, javította a környék rádióit. Az órás egy náci vezető volt. Péterhez nagyon kedves volt, mert sok hasznot hozott neki Péter munkája.

Tata a cserebere útjain sok mindent látott. Elmondta, hogy a faluban majdnem minden gazdánál több hadifogoly is dolgozik és ezeket az állatokkal egy szinten kezelik. Az istállóban aludtak az állatokkal és a disznók szinte jobb ételt kaptak, mint ők. Ezt Péter is megerősítette, hogy a faluban is és a környéken nagyon sok az ilyen háziszolga, ezek főleg oroszok, franciák voltak, de több volt az orosz.

Április elején, amikor már nagyon közel voltak az amerikaiak, Péter egy beszélgetést hallott, az órás meg egy szintén náci párti vezető azt tárgyalta, hogy két nap múlva éjjel összeszedik és eltüntetik a környéken a hadifoglyokat, hogy ne legyen bajuk. Péter este megkeresett néhány hadifoglyot, elmondta nekik, hogy mit hallott és arra kérte őket, hogy azon az éjszakán senki se maradjon otthon. Meg is fogadták a tanácsát, és amikor az amerikaiak bejöttek, többen is hálálkodtak Péternek.

Pár hétig egy épületben helyezték el a hadifoglyokat, az után elvitték őket, hogy hová nem tudjuk. Később az a hír járta, hogy az orosz hadifoglyokat hazatérésük után mind agyonlőtték, hogy ne keltsenek zűrzavart azzal, hogy milyen élet van nyugaton. Hogy igaz volt-e a hír nem tudom, de a Szovjetunióban történt sok borzalom hallatán lehetséges.

Április 7 vagy 8-án az iskola udvaráról látni lehetett, hogy az országúton jönnek az amerikai tankok. Az egész falu légópincébe menekült. Mi a városháza pincéjében húztuk meg magunkat és nagyon féltünk. Nemsokára hallottuk, hogy a tankok már a faluban vannak, óriási dübörgéssel mentek. Nem, mert senki felmenni a pincéből, de amikor minden elcsendesedett, azt gondoltuk, hogy elhagyták a falut és felmentünk. Ott aztán még jobban megriadtunk. Az utca tele volt tankokkal, gépkocsikkal és mindenütt amerikai katona. A civilekkel nem törődtek, csend volt. Mi szépen visszamentünk az iskolába, nem tudtuk mi fog történni.

Másnap falragaszok voltak, hogy minden fényképezőgépet le kell az egyik ház udvarán adni. Mivel nyugalom volt, kimentünk a faluba és megdöbbenve láttuk, hogy a megadott ház udvarán egy kb. 70-80 cm magas fényképezőgép-gúlát gyújtottak meg. Akkor láttuk, hogy képeket ragasztottak ki (a koncentrációs táborokban készültek). Azt is akkor tudtuk meg, hogy egy vendéglőben és magánházban laknak a katonák, ahonnan az egész családnak ki kellett menni és otthagyni mindent, ahogy volt.

Megkezdődött a háborús évek újabb szakasza. Tata tovább folytatta a feketézést, csereberét. Öcsi elvállalta, hogy takarít az amerikai katonáknál, amiért cigarettát, csokit, kávét, konzervet kapott, mi pedig Mama, Pipi és Pörike elvállaltunk mosást. A katonák elhozták a ruhájukat az iskolába. Minden zsebbe volt valami cigaretta, csokoládé, kakaó, kávé, konzerv. Egy nagy mosóhelyiség volt az udvaron, ott mostuk ki, az udvaron szárítottuk, majd ki is kellett vasalni.

Így tata már cigarettát, kakaót, kávét, konzervet, csokoládét is tudott cserélni élelemért, húsért, tojásért.

Ahogy az amerikaiak bejöttek, a csendőrök eltűntek, egy közeli faluban volt a nyilasoknak egy irodája, ők is eltűntek.

A nyár csendben telt el. Tata csereberélt. Péter már nem járt be. Öcsi takarított az amerikaiaknál, később Balogh Laci is vele tartott. Mama, Pipi meg én mostunk, vasaltunk, Pörike a kis Gabival volt olyankor, aki a láger kedvence lett.

Az amerikai katonák közül néha egyik-másik meglátogatta a tábort. Így elég gyakran jött Alex Szalontay, aki magyar volt, és a rokonsága Nyírbátorban élt. Bodó Icával beszélgetett sokat. Egy lengyel is többször jött, de már nem tudom a nevét, és a legnagyobb szenzáció egy indián volt. Borzalmasan nézett ki, nagy kerek arca volt és ragyás, minden ujján egy gyűrű volt, a háború alatt szerezte biztos. Bejött a lágerbe, senkihez nem szólt egy szót sem, ott ült néha 1-2 órát és hallgatott. Egyszer elővett egy női karórát és azt kínálgatta a lányoknak és csak annyit mondott "kvacs-kvacs" nem beszélt senkivel, de mindenkit zavart.

Az iskola egy másik termében lakott a Bodó család. Azt hiszem, Bodó Lajosnak hívták a férfit. A felesége varrónő volt és volt egy Ica nevű lányuk. Ők kétszer vészelték át Fehérvárott az orosz bevonulást. Mikor a magyaroknak (németeknek) másodszor is sikerült elfoglalni a várost, Bodóék elmenekültek, de rettenetes dolgokat meséltek az orosz katonák kegyetlenkedéséről, és mindenki reménykedett, hogy a háború után amerikaiak szállják meg Magyarországot.

A másik iskolateremben lakott egy pár 20-25 éves lány, akik állandóan katonákkal voltak és mindig eltűntek napokra, hetekre valamelyik katonával, aki szabadságot kapott. Dicsekedtek is, hogy voltak Párizsban is. Különösen egy Irén nevű pesti lány meg két barátnője, de azoknak a nevére már nem emlékszem.

A falunak strandja is volt. Voltunk is ott ugyan, de biztos nem éreztük jól magunkat, vagy nem engedtek el bennünket Mamáék, mert nem emlékszem, hogy többször voltunk volna. A nyár folyamán már utazgatni is lehetett a környék városaiba. Egyszer tudom mi nagyok Regensburgban voltunk és visszafelé Straubingba.

Arra emlékszem, hogy egy család Garnisspartenkirchenbe ment és Mamának mondták, hogy elvinnének engem meg Pipit is. Nem tudom miért, én nem mentem, csak Pipi. Nagyon tetszett neki, látta a helyet, ahol téli olimpia volt.

Egy Vikmann, vagy Hartmann, nem tudom milyen nevű család az iskola közelében volt elszállásolva, egy kislányuk meg egy fiuk volt. Ott Geisehöringben született egy kislányuk, engem kértek meg keresztanyának és Vilma lett a kislány neve. ők kimentek Amerikába és soha többé nem hallottam róluk.

Egyik nap szóltak, hogy a faluban van egy kórház, ahol beteg foglyok vannak. El is mentünk, ez egy magánházból kialakított ideiglenes kórház volt. A kapuban két katona állt, bárki bemehetett egész nap, arra ügyeltek, hogy a foglyok ne menjenek ki. Találtunk egy sebesült magyar katonát, Hódmezővásárhelyi volt, Tóth Ferencnek hívták. Többen voltunk ott. Nagyon szeretett volna kijönni, mert állítólag a fogolytáborban elég rossz volt a helyzet. megbeszéltük vele, hogy szerzünk neki civil ruhát és bevisszük neki, és velünk együtt kisétált a "kórházból". ő is ott élt az iskolában, azt hiszem a padláson a többi egyedülálló fiatallal.

Kezdett lassan helyreállni a faluban az élet. Az étteremben a "stamgerich"-en kívül már mást is lehetett kapni, de mi soha nem étkeztünk ott. A faluban volt egy cukrászda, ahol vaníliapuding-szerűséget lehetett időnként kapni. Persze biztos, hogy nem tejjel készítették, de édes volt és nekünk ez volt a lényeg.

Közeledett az ősz, a levegő kezdett lehűlni. Rossz érzés volt várni a hűvös esős napokat majd a telet. Munkánk (mosás) már nem volt, mert a katonák elmentek, hogy hova nem tudom.

Egyik nap megjelent 5-6 MP-és katona (ezek voltak a katonai rendőrök) a lágerben és végigjárták a termeket egy listával. Nemsokára meg is találták, akit kerestek, Irént és a vele együtt katonázó lányokat. Elvitték őket, mert állítólag beteg lett egy csomó katona és felgöngyölítették, hogy kivel volt dolguk és ezek a lányok is oda tartoztak. Elvitték őket, többé nem jött vissza egyik lány sem.

Egész nyáron nem láttunk gyümölcsöt. Az iskolaudvar közös volt az apácák rendházával. Ott volt egy körtefa. Egyik reggel szinte beesett az iskola ajtaján az egyik padlásbeli fiú, hogy olyan fáradt és álmos. Kérdeztük, hogy hol volt, mi történt vele, erre elmondta, hogy sötétedéskor felmászott a körtefára hogy egyen, de mire egy körtét megevett ott volt vagy 10 apáca ő a sötétben azt hitte, hogy pingvinek és egész reggelig köröztek a fa körül, hogy ő meg sem mert mozdulni.

Babarciné Fehérvár mellől jött a férjével és négy apró gyerekével. Ő is vállalt mosást. Egyik alkalommal vasalás közben az egyik gyerek keservesen elkezdett sírni, ő kétségbeesett hogy mi baja van, abbahagyta a vasalást, rohant a kicsihez. Mikor folytatni akarta a munkát megdöbbenve látta, hogy a vasaló teljesen átégette az összehajtott nadrág mindkét szárát. Másnap mikor jött a katona a ruháért ő összehajtva becsomagolva adta át. Ez a katona többet nem mosatott a táborban.

Ahogy közeledett a szeptember, az iskolát kiürítették és a faluba különböző helyekre telepítették ki. Mi az állomás közelében egy elég nagy helyiségbe kerültünk 4-5 családdal együtt. Az udvaron volt egy régi busz, abban két férfi lakott, akikhez rengeteg német lány jött, legtöbbször éjszaka, persze ezt a két férfi mesélte, de mi is láttuk, de hogy mikor mentek el nem láttuk.

Mama kezdett élelmet raktározni a téli hónapokra. Tata csereberélt, gyűjtögette a cigarettáért cserélt fekete borsot, cipótalpbőrt, stb., amit gondolt, hogy később szükség lehet rá. Élelemmel Tata jóvoltából jól el voltunk látva. Volt hús, szalonna, tojás, krumpli, liszt, így aránylag jól éltünk. A napok mind hidegebbek lettek. Hogy rendeződött a helyzet, állandóan vártuk a magyarországi híreket. Oroszok szállták meg Magyarországot így Bodó néni elbeszélése után féltünk hogy rossz lehet otthon a helyzet. Bandiról még mindig nem tudtunk semmit. Nagyon aggódtunk érte, de nem tudtuk hol van, mi van vele.

Az ősz folyamán szóba került, hogy lassan mehetnek Magyarországra a menekültek. Tatáék eldöntötték, hogy a 42-es hideg napok után nem megyünk Jugoszláviába, hanem valahova Szeged környékére, hogy közelebb legyünk Újvidékhez. Nagy szerencsénk volt ezzel a döntéssel, mert ha hazamegyünk, az egész családot kiirtották volna, mint annyi több 10000 magyart a Bácskában. A rokonainktól megtudtuk, hogy minden utcába helyeztek egy ládát, ahova akárki neveket dobhatott be és a felírt embereket elvitték (Mama magyar tanítónő volt, az már egy nagy bűn volt a szemükben). Újvidéken összeszedték a magyarokat és kivitték a matróz telepre a Duna mellé, itt egy nagy terembe összezsúfolva szinte egy lábon állva, alig kaptak levegőt. Bejött két katona, egy csomó embert kiengedett és kint 12-12 embert lefektetett a földre úgy, hogy a fejük összeérjen, ezt úgy mondták, csillagba fektették. Mozdulatlanul kellett feküdniük, aki megmozdult lelőtték és ha elfogyott a 12 ember újakat hoztak ki. A magyarok lassan fogytak. Tata öccsének, Albertnek a Béla fia is ott volt, már pár órája feküdt, amikor Tito amnesztiájának híre megérkezett a laktanyába, így Béla hazamehetett, de az idegei tönkrementek, hogy utána nem volt teljes. Albert bácsit úgy agyonverték, hogy sérüléseibe hamarosan belehalt.

Nagyon előrementem az emlékezésben, hiszen még Geiselhöringben egy iskolában éltünk.

Mind gyakrabban került szóba a hazautazás. Nagyon sokan úgy határoztak, hogy nem mennek haza, hanem letelepednek valahol nyugaton vagy kimennek Amerikába. Ha Bandi ott van, vagy tudjuk, hogy él, megvan, talán Mamáék is másképpen döntenek, de Bandit meg kell találni, találkozni kell vele, tehát ha egy mód van Magyarországra megyünk. Tóth Feri (a kiszabadított fogoly) azt tanácsolta Tatának, hogy menjünk Hódmezővásárhelyre, ott az édesapja, aki igazgató tanító volt, majd segít nekünk az újrakezdésben.

Nagyon esős hideg ősz volt. A ruháink a menekülés alatt borzalmas állapotban voltak. Az én kék bocskai kabátom minden volt az úton, úgy hogy az már nem sötétkék, hanem szürke, kopott volt. Pipinek egy pokrócból varrtak egy "elegáns" kabátot, mert az övé teljesen tönkrement. Gabikának bordó plüss terítőből lett a kis kabátja és kapucnija.

Ahogy hűvösödött az idő, a teremben levő tűzhelyet főzésen kívül is fűtöttük, de nem tudta befűteni, így elég sokat fáztunk. Különösen Gabikát féltettük. A kis kezei mindig hidegek voltak, de mindig aranyos, mosolygós kislány volt.

Elérkezett a nap, amikor megmondták, hogy megy az első vonat Magyarországra a menekültekkel, és aki vissza akar menni, készüljön fel rá. Mamáék már rég eldöntötték, hogy Bandi miatt megyünk, Tóth Feri rábeszélésére Hódmezővásárhelyre. Teherautó szállította az egész környékről a magyarokat Regensburgba. Itt egy hosszú szerelvény (tehervagonok voltak) megtelt. A vagonban 4-5 család volt, mindenki hozta a csomagjait is. Nekünk a bőröndökön kívül elég nagy faládánk is volt. Elhelyezkedtünk, mindenkinek volt egy kis kuckója. ahol még aludni is tudott. Mamáék élelmiszerről is gondoskodtak az útra.

Érdekes volt a szerelvény, a vagonok tömve voltak és nagyon sokan hozták az országutakon talált motorokat, amelyek most a vagonok elejére, végére voltak felerősítve.

Végre elindult a szerelvény, örültünk is, de bennünk is volt egy bizonyos félsz a bizonytalanságtól. Nem tudtuk mi a helyzet Magyarországon, de reméltük a legjobbakat. A vonat lassan haladt és nagyon sokára értük el a magyar határt és itt volt az első meglepetés. Rengeteg orosz katona várta a szerelvényt. Az első dolguk az volt, hogy leszerelték és elvitték a motorkerékpárokat. Nagy kiabálás volt, gondolom volt, aki tiltakozott a motorja miatt, de semmit sem értettünk, mert több vagonnal távolabb volt a kiabálás.

Lassan haladt tovább a vonat. A következő állomás Győr volt. Itt elég sokat állt a vonat, mert leszálltak a környékbeliek és a rendőrség is ott volt és egy lányt elvittek, mert ráfeküdt a pár hetes csecsemőjére és agyonnyomta.

Győrből Fehérvárra vittek bennünket. Az állomás mellett van egy iskola, ide kellett csomagostól menni ellenőrzésre. A csomagokat ott kellett hagyni, sorba állítottak bennünket és gyalog kellett a katonai (orosz-magyar) kíséret mellett a repülőtérre menni. A városon átmenve az emberek úgy néztek bennünket, mint mi néztük a visszavonuló katonákat Geiselhöringben. Nagyon elfáradtunk, különösen szegény Mama, pedig Gabikát felváltva vittük. A repülőtéren sokat beszéltek arról, hogy hogyan kell viselkednünk, mi a feladatunk, és milyen csúnya volt tőlünk, hogy elhagytuk Magyarországot és nem örültünk, hogy az orosz felszabadítók egy jobb világot teremtettek az országnak, ahol nincsenek kiválóságok, mindenki egyenlő, stb. stb. A beszédek után visszavittek bennünket az iskolába. Itt újabb meglepetés ért bennünket, a csomagjainkat kibontották, és amit használhatónak gondoltak elvitték, hogy magyar vagy orosz katonák azt nem tudtuk meg. Tőlünk is nagyon sok "értéket" vittek el. Tata bőreinek a javát, cigarettát, kakaót, kávét, csokoládét, borsot, amit Mamáék az utolsó hónapokban összegyűjtöttek. Fel voltunk háborodva, de szólni nem lehetett, mert aki méltatlankodott, azt a katonák kioktatták, "Örüljön, hogy visszafogadja az ország az ilyen embert, aki elhagyta a hazáját".

Mindenki le volt hangolva, nagy volt az elkeseredés. Nem tudtuk, mi várhat még ezek után ránk. Pár nap múlva bevagoníroztak bennünket, irány Budapest. Itt nagyon sokan kiszálltak. alig maradt meg a menekültek 1/5 része. Hosszú átrendezés után végre elindultunk délre. Minden nagyobb városnál kiszállás. Az állomások mindenütt tele voltak civilekkel, magyar és orosz katonákkal. Mindenütt nagy kiabálás, zűrzavar. Szegedről Vásárhely felé irányítottak bennünket.

Megérkeztünk Vásárhelyre. Tóth Feri szülei nagyon hálásak voltak, hogy fiukat kihoztuk a kórházból és felajánlottak az iskolába egy osztályt amíg a tanítás meg nem kezdődik - téli szünet volt. A tanterem üres volt, a dobogón kívül egy asztalt székekkel és mamának meg Gabikának egy heverőt adtak. Szalmát hoztunk (kaptunk) és azon aludtunk. Feri apja egy alacsony, nagyon határozott jóindulatú bácsi volt. Kijárta, hogy tüzelőhöz juthatunk, ha a temetőbe kivágjuk a temetőcsősz által kijelölt száraz fákat. Tatával az élen Mama és Gabika kivételével mentünk a temetőbe. Nagyon hideg volt, de pár órai munka után már nem fáztunk.

Közben nagy öröm is ért bennünket. Mili nénivel felvettük a kapcsolatot és megírták, hogy Bandi egészséges, Hatvanban van és megnősült, Bereczki Terézt vette el és nagyon jól vannak.

Az igazgató egyik tanárának épült a Garai u-ban egy két szobás kertes háza. Elmondta, hogy májusban lesz az esküvője, üres a ház, és április végéig ott lakhatunk. Volt egy ilyen iroda "Az elhagyott javak osztálya" itt kijárták, hogy a raktárból bútorokat kaptunk, ágyakat, asztalt, széket, így "berendeztük" a lakást és február végén már ott laktunk. Szinte alig tudtuk elhinni, hagy van egy ideiglenes "otthonunk".

Mikor elrendezkedtünk Mama tanítani szeretett volna ezért be kellett mennie Szegedre a tanügyi igazgatóságra Balogh Ányoshoz. Engem is magával vitt. Rajtam a háborút végig kiszolgált Bocskai kabát volt, aminek elképesztő színe és állaga volt. Ahogy megyünk Szegeden szembe jön velünk Haumann Pista aki két évig udvarolt Újvidéken. Úgy nézett ki, mintha most jött volna ki egy angol szabótól. Elegáns volt én meg mint egy hamupipőke, nem akartam észrevenni, de ő észrevett, rögtön mellénk szegődött és velünk maradt, kikísért az állomásra és megígérte, ahogy tud átjön Vásárhelyre. Nem telt bele egy hét az édesapjával együtt megjelent áthelyeztették magukat a szegedi lágerből (vissza akartak Jugoszláviába menni) Vásárhelyre és nem volt nap, hogy mind a ketten ne lettek volna nálunk.

Na, most egy kicsit vissza kell mennem, hogy Haumann Pistáról írjak egy pár sort. A lánygimnázium egy U alakú épület jobb szárnyában volt, a bal szárnya fiú tanítóképző és annak kollégiuma volt. A lánygimnáziumban és a tanítóképzőben is ugyanaz a katolikus pap tanította a hittant, Vondra páternek hívták, egy magas nagyon szimpatikus egyén volt. Február lehetett amikor Vondra atya hívatott. Fogalmam sem volt, mit akart. Kedvesen fogadott és elmondta, hogy a fiúknak rendeznek egyik szombaton egy táncmulatságot, ahova 15 lányt hívnak, meg akiket a tanári kar javasol és Vandra páter is hozzájárul, így kerültem én is szóba. Kérdezzem meg a szüleimet, és ha ők is elengednek legyek nyugodt nagyon vigyáznak ránk. Így kerültem a bálba. Nagy zavarban voltunk mi lányok, mert legalább ötször annyi fiú volt, ott volt a páter, mind a két iskola igazgatója és legalább 8-10 tanár. Itt kért fel nagyon gyakran Pista. Elmondta, hogy már hónapok óta szeretett volna megismerni, de nem tudta hogyan és Vandra páternek ezt elmondta, de állítólag neki nem volt szerepe, mert a tanárok javasoltak. Ezután szinte hetente találkoztunk. Leérettségiztem, Pista is végzett a tanítóképzőben. Szegedre kerültem, Pista meg a Keleti Akadémiára) Ez kb. olyan volt, mint a közgazdasági, de egy keleti nyelvet is kellett választani. Pista kínait tanult. Nyáron nem nagyon találkoztunk - leveleztünk. Következő évben elég gyakran feljött vasárnaponként Szegedre. Sokszor mesélte, hogy Temerinig gyakran utazott vele Venh Rózsi és onnan a következő vonattal utazott vissza Újvidékre, de hogy nem törődött vele, nem is nagyon szólt hozzá. (Ja, itt tudni kell, hogy Pista kb. 180 cm magas, kisportolt, hullámos hajú, nagyon jó megjelenésű, mindig elegáns fiú volt.) Egy ilyen látogatáskor valamilyen értékes ajándékot hozott, megkérdeztem, hogy bankot rabolt-e ki mire teljesen természetesen mondta, hogy nem, hanem a héten nagy szerencséje volt a kártyán. Ezen összevesztünk és persze az ajándékot, amit kártyapénzen vett nem fogadtam el. Több mint egy hónapig nem is válaszoltam a leveleire. Mikor legközelebb Újvidékre mentem Vondra páter üzent, hogy másnap délután beszélni szeretne velem. Mikor elmentem ott volt Pista is. A páter előszedte minden rábeszélő képességét, hogy ne haragudjak Pistára, minden ember tévedhet, Pista ott a Páter előtt megígérte, hogy soha többet nem vesz kártyát a kezébe. Kibékültünk és egész az egyetem bezárásáig leveleztünk, néha vasárnap továbbra is feljött Szegedre. Márc. 19-e után Pistának el kellett tűnnie, bujkált, hogy a németek el ne vigyék SS-nek (mert német nemzetiségű volt).

Legközelebb háború után Szegeden találkoztunk, ahogy ezt már leírtam. Egyik alkalommal kértem, hogy hozza el a megmentett képeket, mire elmondta, hogy ő csak ruháit a mentette, képeket nem hozott. Nagyon meglepődtem.

Tata azon gondolkodott, hogy kezdjen új életet. Úgy döntött, hogy nyit egy lakatos műhelyt ahol javításokkal foglalkozik. A ... u.-ban talált is egy műhelynek alkalmas helyiséget. Apránként szerezte be a szerszámokat.

Pista egyik alkalommal azt mondta, kérdezzem meg Tatától szüksége van-e anyagi segítségre, mert most anyagilag nagyon jól áll. Kiderült újra kártyázott, de most nem pénzre nagyobb értékekre. Nem is kérdeztem meg mit nyert, mert egy világ omlott bennem össze. Abban a pillanatban döntöttem, ha vénlány maradok, akkor sem megyek hozzá férjhez. Gondolkodtam. Jó, jó most még nagy a szerelem, minden oké, de arra gondoltam 10-12 év múlva én már 4-5 gyerekes fáradt, agyondolgozott nő leszek ő meg fiatal, elegáns. Esténként ha nem jön időben haza meditálhatok, kártyázik vagy nőzik. Nem én ebből nem kérek. Pistával leszámoltam.

Szinte minden este ott volt nálunk az édesapjával együtt és elbeszélgettünk. Az édesapja egy nagyon szimpatikus ig. tanító volt, aki szeretett nálunk lenni és volt úgy, hogy a fia nélkül jött el. Elmondtam neki, hogy mit határoztam Pistával kapcsolatban. Meglepődött, csodálkozott, hogy így gondolom, nagyon sajnálja, gondolkozzak még, mielőtt véglegesen döntök.

Hogy így határoztam, annak más komoly oka is volt. 1942 óta leveleztem Miklóssal, aki tartalékos zászlós volt az orosz fronton. Cserky Évával kaptuk meg a soproni tüzérek tábori postaszámát k-625 és egy ismeretlen katonát fogadtunk bátyánknak. A lap elment és jó egy hónap múlva többen, köztük Apu (Miklós) is írt.. Barátnőmmel, Radicsevics Ildikóval írtunk közösen. Ildikó osztálytársam volt a gimnáziumban és most ő is Szegeden járt egyetemre. Kémia előadásokon írtuk a tábori lapokat. Igyekeztünk minél jobban szórakoztatni. Így körbe-körbe írtuk a lapot, két lapra írtunk, egyikre az egyik szót a következőt a másikra. Sok hülyeséget kitaláltunk. Mikulás jött, vagy karácsony, akkor "csomagot" küldtünk. Képeket vágtunk ki sonkáról, pecsenyéről, tortáról, gyümölcsökről, ráragasztottuk a tábori lapra és ment a "csomag". Nagyon jó hangulatú levelezés volt. Apu vette a lapot. Mikor kértük írja le hogy néz ki, azt írta, kopasz, pocakos és dadog, de csak ha beszél. Este írtunk neki egy verset:

Nagyon sokat nevettünk, szórakoztunk és igyekeztünk minél jobban szórakoztatni a fronton harcoló "bátyánkat". Mikor a doni visszavonulás volt, Ildikóval Zalán futásaként írtunk róla, mire jött egy hosszú levél. A levél nagyon komoly volt, megvan, a tartalmát el lehet olvasni - de a levél után komolyabbak lettek a leveleink. Lassan-lassan úgy tekintettünk rá, mint a tizenévesek a sztárokra. ő volt az ideális férfi, a hős, az elérhetetlen. Mindig nagyon vártuk a tábori leveleket. Egy érdekes érzés alakult ki bennem. Mivel a leveleken keresztül mi is ő is őszintén írt, így megismertük gondolkodását is. Később képet is küldött a frontról, amelyeken tornászott vagy bemérő tisztként dolgozott. Olyan közel kerültünk egymáshoz.

1943 nyarán jött egy távirat Újvidékre, hogy jön. Nagy volt a készülődés, várakozás. Másik távirat nem jön. - Mamával bementünk vásárolni, az ebéd kész volt, Pörike meg Öcsi maradtak otthon, majd ebédre megjövünk. - Mikor leszálltunk a villamosról és közeledtünk a házunkhoz, látjuk, hogy Pöruke, Öcsi, a barátja meg egy férfi vannak a kapuban és ahogy közeledtünk Pöre kiabált "Itt van Miklós!" - Pipivel rohantunk, de mikor közelebb értünk megdöbbentem és köszöntem: "Dícsértessék", - mert Szegedről az egyik évfolyamtársam Dr Varga páter, katolikus pap volt az. Heten voltunk másodévesek az egyetemen köztük a pap is, aki "beilleszkedett" a társaságba, nagyon jól érezte magát köztünk és ha esküvőre vagy keresztelőre meghívták, mindig hozott nekünk egy halom süteményt. Most egy kiránduláson vett részt és városnézés helyett felkeresett. majd leégett a bőr a képemről, mikor elmondta, hogy csengetés után Pöre nyitott ajtót, ő a bemutatkozásnál csak a doktorig jutott mikor Pöre a nyakába ugrott "Szerbusz Miklós", a páter nem tiltakozott. A gyerekek mindenről beszámoltak neki. Játszani kezdett velük, meg kellett gyújtani a tüzet, hogy mire hazaérünk megmelegedjen az ebéd.

A páter szerint még "seggreverősdit" is kellett játszania. Végigmutogatták a lakást. Süteménnyel kínálták. Öcsi barátja Lugosi Gábor odavezette a lányok szobájába, ahol egy képen Pipivel vagyok lefényképezve és mondta, hogy ő nem a családhoz tartozik neki megmondhatja melyik lány tetszik neki. - Ez volt! Szeptemberben az egyetemen aztán hallgathattam, hogy a páter mondogatta "Újvidékre nem menjetek, mert ott még engem is meg akartak nősíteni." Ezzel húztak jó darabig. Nevettünk jó nagyokat.

Persze azon a nyárom Miklós nem jött. Leveleztünk tovább. Fényképet is küldött egy levelező nagyságú zászlós katonaképet, én is elküldtem az érettségi képemet és azt írta, hogy az a kép nagyon sokat jelent neki, mert sok nehézségen segíti át és élőben is szeretne látni. Így alakult ki lassan-lassan hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz, de nekem csak egy elérhetetlen ideális "báty" maradt. Pár hétig nem adott életjelt magáról majd 1944 augusztusában távirat jött, hogy jön - újabb távirat mégsem jön. Pár nap múlva aug. 20. előtt otthon voltam Pipi a városházán dolgozott, egyszer csak átjön Mama munkatársa, hogy Pipi telefonált, hogy ott van Miklós menjek be hozzá a városházára. Fölpattantam a biciklire és irány Pipi. Ott találkoztunk először. Két napig volt Újvidéken. Első nap végiglátogattuk az újvidéki "húgait" Csery Évát, Radicsevics Ildikót, Stayer Annát. Mindenkinek megköszönte hogy írtak neki és itt a lényeg, abban a háborús világban mindenkinek egy nagy doboz bonbont vett. Mikor hazaértünk, vártam a bonbont, hiába. Na gondoltam, holnap. Akkor sem kaptam, ez rosszul esett! Másnap a Dunára mentünk a szigetre. Persze Tata és Ildikó is jött velünk. Szórakoztunk egész délután. Késő este ment a vonata. Búcsúzásnál azt mondta, nekem nem bonbont, nagyobb meglepetést szánt. Hogy mit, nem mondta. Törhettem az agyam, nem jöttem rá. Elutazása után, most már nem közös lapot írt Ildikóval, hanem nekem külön, de ez fel sem tűnt, bosszantott a bonbon!

Ottlétekor már sejtette a háború kimenetelét, mert Mamáéknak azt mondta, hogy ha valami baj lenne és el kell hagyni Újvidéket, menjünk a szülei veszprémi lakásába, mert a szülei a húgánál vannak és üres a lakás.

Tovább leveleztünk, de most már nagyon ritkán jött tőle lap. Közeledett a front. Jött a menekülés. Mikor Németországból visszatértünk, Vásárhelyről írtam neki egy levelet és beszámoltam az elmúlt időszak eseményeiről. Közben lezajlott bennem a Pistával való szakítás gondolata. - Miklós iránt érdekes vonzalom alakult ki. Elérhetetlen, megbízható, meggondolt, biztonságot nyújtó ideális kép alakult ki róla és mindig többet gondoltam rá.

Egyszer csak jön egy ajánlott levél tőle, hogy annyi borsot törtem az orra alá, hogy ezt csak egyféleképpen tudja megtorolni, ha feleségül megyek hozzá. Úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Nagyon boldog voltam. (A levélen 3 ív bélyeg volt, az infláció miatt!) nem akartam hinni a szememnek. Mama is örült, de Tata kijelentette, akkor menjek férjhez, ha kenyér is lesz a kezembe. Fejezzem be az egyetemet és férjhez mehetek.

Közben átköltöztünk a Garay utcába. Bandi és Teca megjöttek, nagy volt az öröm. Bandi visszament Hatvanba mert már dolgozott a hatvani cukorgyárban, Teca ottmaradt még pár napig.

Bútorokat kaptunk az elhagyott javakból így a kétszobás lakást úgy-ahogy be tudtuk rendezni. Mikor nagyjából rendbe jöttünk távirat jött Miklóstól, hogy jön. Lett nagy sürgés-forgás. Várta az egész család. Mikor megérkezett mondta Mamáéknak, hogy az esküvőt a közeljövőben szeretné megtartani. Tata kardoskodott, hogy fejezzem be az egyetemet, de Miklós kijelentette, mindig keres annyit, hogy eltartsa a családját és a feleségének, ne kelljen dolgozni.

Hamarosan újabb levél jött Miklóstól, hogy április közepén, megjelölt három napot, Pesten van és vár, ha a harmadik nap éjfélig nem érkezem meg, tudomásul veszi, hogy nem szándékozom hozzámenni.

Most aztán végleg dönteni kellett. A szívem szerint mentem volna azonnal. Megint gondolkoztam. Miklós 11 évvel idősebb, komoly férfi, megbízhatónak ismertem meg. Józan gondolkodású, ügyvédi irodája van, élsportoló és régóta az a vágya, hogy elvegyen feleségül.

Az utazásra készülődtünk. A csomagolás csodálatos volt. A legjobb állapotban levő bőrönd is borzalmasan nézett ki, kopott volt. Hát még a tartalma, ami belekerült. A háború alatt többször kifőzött "fehérnemű", na és a ruhák sem voltak akármilyenek. Mibe utazzak? Pipinek volt egy "szép" bordó ruhája - kölcsönadta. Mi lesz a kabáttal, szürke, vásott - egyszerűen borzalmas, olyan, hogy a mostani hajléktalanok nem vennék fel. Újra Pipitől kértem el a jó télikabátját, amit még Németországban egy drapp lószőrpokrócból varrtak. Nem, azt a mai világban elképzelni sem lehet, hogy milyen "elegáns" voltam a bőröndömmel együtt. A kijelölt 3 nap utolsó napján ment csak vonat Pestre. Tata is velem jött. Mikor kiértünk az állomásra a vonat már tele volt. Tata meg egy férfi egyszerűen betettek a vonat ablakán és ott szinte egy lábon állva utaztam Pestig. Tata nem tudott csak a vonat tetején utazni, másutt nem volt hely. A nyugatiba este 11-re ért a vonat, Miklós ott volt és nagyon örült, hogy jöttem. Csak két személyre kapott szállást, így Tata meg én aludtunk ott, Miklós meg utólag kiderült kószált egész éjjel. Másnap utaztunk Veszprémbe. Itt megint baj volt a felszállással, engem valahogy felpréseltek a peronra, Miklós az alsó lépcsőn, Tatának még a tetőn sem volt hely. Mi legyen most? Tatának Miklós felajánlotta a helyét, de ez nem volt megoldás, így Tata a következő napokban menő vonattal tudott jönni.

A Veszprémbe érkezés egy külön szám. Miklós szüleit kibombázták, így ők a Rákóczi tér 1. (később Vöröshadsereg tér 1, ma Óváros tér 1.) 3. emeletén lévő házmesteri szobában és mosókonyhában laktak. Az első emeleten volt Miklós irodája és a kisebbik helyiségben lakott. A 3. emeletre vitt fel a szüleihez.

Házassági terveiről egyáltalán nem beszélt a szülőknek, bár az édesanyja nagyon sürgette, hogy nősüljön meg. Két lányt ajánlott, az egyik egy almádi szabó leánya, akiknek egy szép emeletes házuk volt Almádiban, a másik egy gazdag berényi lány. Mindkét lány hónapok óta látogatta nagymamát és kedveskedtek süteménnyel, ha lekvárt főztek, kóstolóval. Na de térjünk vissza megérkezésemre.

Beléptünk, Miklós bemutat, mint menyasszonyát. nagymama a meglepetéstől majdnem elájult és rövid idő után kirohant, lement Ujmészárosékhoz a földszintre kétségbeesésében. Nagyapa úgy nézett ki örömmel vette a hírt.

A második emeleten lakott Szeifarth Vilmos polgári iskolai igazgató, akinek a peres ügyét vitte Miklós. Miklós íróasztalán ki volt téve az érettségi képem, mikor meglátta megkérdezte ki ez. Miklós mondta ezt a kislányt szeretné elvenni, ha sikerül lakást kapni. Vili bácsiéknak Almádiban volt egy téliesített nyaralójuk. Váratlanul azt mondta, hogy ha ezt a kislányt elveszed egy szoba kivételével átadom a lakásom. Miután ebben megegyeztek, írta meg Miklós az említett lánykérő levelet.

Mire én Veszprémbe érkeztem, már átadta a lakást és Miklós egy asztalosnál vett bútorokkal már be is volt rendezve, így én oda lettem elszállásolva.

Miklós intézkedett és diszpenzációval ápr. 20-ára ki is volt tűzve az esküvő napja.

Ami még említésre méltó és lealázó volt, hogy vacsora után nagymama minden este bezárta az ajtómat és vitte a kulcsot magával. Nem tudom milyen gondolatok jártak az eszében, mert a szoba ajtaját is bezárta, így reggelig, míg ki nem nyitotta még WC-re sem tudtam menni.

Az esküvőre Bandi hozta Teca esküvői ruháját. Tata a legközelebbi vonattal jött, de az esküvő után délután érkezett csak meg.

Hát az esküvő sem volt akármilyen. Cukor nem volt, csak némi liszt, tojás, meg nehezen tudtak 4 kg marhahúst venni, így marhapörkölt volt és valamennyi sós sütemény. Az esküvői ebéden 14-en voltunk, de minket ez nem zavart boldogságunkban.

A vonatok, ahogy leírtam ritkán jártak, így Tatáéknak pár napot várni kellett volna az indulással, de Bandi erősködött, hogy jól beszél oroszul, majd stoppol orosz kocsit és hamarosan Pestre érnek. El is indultak. Bandi egy bőröndben vitte az esküvői ruhát, Tata meg, hogy Pesten le ne húzzák róla az egyetlen ünnepi ruháját bőröndbe tette és egy hétköznapi ruhában utazott.

Valóban sikerült a stoppolás, de Székesfehérvártól nem messze megállt a teherautó, Bandit és Tatát levetkőztették ingre-gatyára, letették az autóról őket és az országút mellett levő kiserdőbe kísérte őket két fegyveres katona. Hogy mi volt a céljuk csak sejtjük, de közbejött egy katonai autó, a két katona otthagyta Tatáékat a kiserdőben, felpattantak a teherautóra és Székesfehérvár felé továbbautóztak. Tatáék ottmaradtak csomag nélkül, ingben, gatyában a hűvös áprilisban. Egy másik orosz autó bevitte őket Fehérvárra és ott a parancsnok elrendelte, keressék meg a vétkes katonákat, Tatáéknak meg civil ruhát adtak, de hogy milyent jobb nem beszélni róla.

Veszprémben megindult az élet. Nagymama a főzést és a mosogatást teljesen rám bízta. Nehéz volt főzni, mert csak abból főzhettünk, amit az ügyfelek hoztak. Közben megérkezett Pista, Miklós öccse. Felköltözött a mosókonyhába. Nem voltam neki szimpatikus, így eleinte lejött ebédelni, később Nagyapa vitte fel neki az ételt. - Nagymama átnézte a kofferomat, gondolom, tetszhetett neki a "stafírungom", mert hetekig másról nem beszélt, mint hogy az Ilike három vagonnal vitte a stafírungját.

Egyik este vacsora után mosogatok, akkor még Pista is lent evett, mikor nagymama kezdte mondogatni: Pistukám! Vedd el az Idukát! Vagy vedd el a ...? Pista azt mondta, hagyja őt békén, majd elveszi, akit szeret. Jó, jó! Mondta Nagymama - Miklós is elvehette volna ezt, elvehette volna .... és itt van, ni kit vett el - én meg hang nélkül mosogattam tovább.

Egyelőre ennyi elég Veszprémből.

Mamának felajánlották, hogy tanítson a Palé-i iskolában, ami akkor aránylag új épületben volt, és költözzön az iskolával egy épületben levő 2 szobás szolgálati lakásba. Az iskola mögött egy hold kert volt. Voltak gazdasági épületek. Disznóól, csirkeól. Két szép nagyszoba, előszoba, konyha, kamra, egy szép nagy terasz. Mamáék gondolkoztak, de nem volt nagy választás. Az iskola 2,5 km-re volt a várostól, kb. 200 m-re volt a feltételes megállója a vonatnak. - Elvállalta. Kiköltöztek. Tata, Pipi innen jártak be dolgozni, Öcsi meg Pöre pedig iskolába. Péter Pesten befejezte a technikumot és Budaörsön kapott állást. - Gabika meg Mama volt napközben otthon. Kb. 300 m-re van Domján Mihályék tanyája, itt artézi kút van, tejet is innen kapták. Ugyancsak kb. 300 m-re van egy másik tanya, itt egy idősebb házaspár lakott.

Lassan megindult az élet. Mamáéknak nagyon nehéz napjaik voltak. Mama mesélte, hogy egy kellemes meglepetés érte a családot. Pálffy Dénes Újvidéken elment Mama fizetéséért, de elindulásunkig nem ért vissza. Megérkezett most 46 tavaszán Pipi Wandere biciklijével, amit a nagymamája őrzött Dunapentelén, Mama fizetését pedig élelembe fektette és azt is hozta (Dénes még Újvidéken megadta nagymamája címét és amikor visszajöttünk Magyarországra, írtam neki). Mama azt mondta, a legjobbkor jött. Mindenki kezdte megszokni a munkáját, a tanulást, de Mama sose szokta meg a tanyasi életet, nem szerette, de nem volt mit tennie. Pipinek is nehéz volt naponta bejárni, pláne, ha rossz idő volt. Pöre meg Öcsi nemsokára kollégiumba került. Szerettek ott lenni és kényelmesebb is volt, mint naponta bejárni.