A pergőtűz más oldalról II. (1942-1944)

Számos visszaemlékezés jelenik meg mostanában a doni katasztrófáról, a 2. magyar hadsereg 1942-43. évi Don-menti harcairól, az urivi halálkanyarról és a magyar hadsereg pusztulásáról. Legutóbb Sára Sándor rendezésében film és könyv is készült "Pergőtűz" címmel. Én is ott voltam. A halálkanyarban is. És hazajöttem.

1942-43 tele

Tüzérségünk július végén kapott parancsot az előnyomuláshoz. Bemérő egységemnek az előnyomulás alatt nem volt semmilyen más feladata, mint lovagolni, kelet felé.
Rendkívül nagy volt a hőség. Eső már jó ideje nem esett. Mellettünk nyitott német terepjáró autók tömege húzott el. Egy sofőr és két katona volt mindegyikben. Mondták, hogy céljuk az olajmező elfoglalása.
Éjjelenként erős őrséget kellett felállítani, mert a visszavonuló szovjet csapatok helyenként ellentámadó egységeket hagytak hátra, amelyek veszélyeztették a letáborozott csapatokat.
Egységünknek itt is szerencséje volt, mert Novouszpenkáig semmilyen támadást nem kaptunk.

Az első véres napok

Mi még Novouszpenkán voltunk, elől járó csapataink azonban már véres harcban álltak a szovjet csapatokkal, főleg harckocsikkal. Egymás után jöttek a sebesültszállító járművek, hörgő és jajgató sebesültekkel. Ismét megélénkült a repülő tevékenység. A Don kanyar felől egész nap tartott az ágyúdörgés és fegyverropogás.
Két vagy három nap után sikerült visszaszorítani a szovjet erőket és a csapatainknak bevonulni az uryvi Don kanyarba.
De a Don kanyar keleti csúcsán a szovjet csapatok megvetették a lábukat és egy hídfőt képeztek. Innét rövid időn belül ellentámadást indítottak több ízben a csapataink ellen.
Osztályparancsnokságunk NovoUspenkáról Uryvon keresztül dél felé vonult és Gyevicán telepedett le.
Itt a faluban semmilyen harc nem volt. Házakban laktunk.
A csapatok és az ütegek ellenben a Don kanyarban szinte állandó harcban voltak. Végül a hídfőből indított erős ellentámadással a szovjet csapatok csaknem az egész uryvi kanyart visszafoglalták.
Ekkor a hadvezetőség felvonultatott egy külön alakulatot azzal a céllal, hogy az Uryvi kanyart teljesen tisztítsa meg a szovjet alakulatoktól. Tüzérségünk is részt vett ebben, de nekem mint bemérő tisztnek nem kellett ebben részt vennem, mert bemérhető célpontok nem voltak. Itt erdős és bokros területek voltak, ahová előnyomulás közben megfigyelés alapján adták az üregek a tűztámogatást az előnyomuló gyalogságnak.
A támadás sikerrel járt, a hídfőt sem tudták a szovjet csapatok megtartani. - Ekkor. - A támadást egy dombról néztem végig.
Ezután nekem továbbra sem volt semmilyen szerepem, így éltünk szinte teljes nyugalomban Gyevicán (?). Tanultam, tornásztam, leveleztem. Szeptemberben azonban a szovjet csapatok erős ellentámadást hajtottak végre, visszafoglalták csaknem a teljes Don kanyart és Uryv község egy részét is. Ettől kezdve csaknem naponta voltak kisebb-nagyobb harci cselekmények hol itt, hol egy másik helyen.

Négy hét szabadság, vizsga

Hetyey László főhadnagy osztálysegédtiszt megszervezte, hogy a futárjárattal eljussak Kurszkba, a vasútállomásig. Így október első napjai valamelyikén elindulhattam haza.
Kurszk-Kijev-Budapest. Itt jelentkeztem a vizsgabizottságnál. Megkapom, hogy a vizsga okt. 26.-án. Utazás tovább szüleimhez Balatonalmádiba. Nagy volt az öröm.
Tanulás, okt. 25-én utazás Budapestre, 26-án vizsga. Sikerült. A címerrel ellátott oklevélben a vizsgabizottság igazolta, hogy "a mai napon befejezett bírói és ügyvédi vizsgát Dr. R. M. sikerrel kiállította és a részére a vizsgabizottság ezt az oklevelet kiadta.
Kelt Budapest, 1942. évi október hó 26. napján.
Dr Timkó Zoltán sk. A bizottság elnöke, Dr. Antalfi György sk, dr. Haitsch Gyula sk. A bizottság tagjai."
... --- ...
Még egy fontos esemény történt szabadságom alatt. Úgy intézkedtem, hogy zászlósi havi fizetésemet szüleimhez utalják. Szüleimmel pedig abban egyeztünk meg, hogy az összegyűlő pénzből telket vesznek számomra Almádiban. Az Ürményi családnak volt egy eladó telke. Édesapám még a nyáron egy előszerződéssel lefoglalta a telket számomra s a zászlósi fizetésemet minden hónapban átadta az eladónak.
Az utolsó részlet 1943. januárjában volt esedékes.
Szabadságom alatt elkészítettem a végleges adásvételi szerződést 1943. januári dátummal aláírtam és amikor édesapám az utolsó részletet átadta az eladónak, az eladó is aláírta a szerződést és így enyém lett a telek.
Vissza a frontra.

Vissza a doni frontra

1942. okt. 26. Budapest. Kezemben a bírói-ügyvédi diploma. Becsomagolom, megyek a postára. Feladom szüleim balatonalmádi címére. Azután Keleti pályaudvar, indulás vissza a Don mellé. Kárpáti hágón át Kijev. Innét tovább német postajárattal Harkovba. Ismét magyar postaszállítmánnyal tovább s okt. 31.-én ismét Gyevicán vagyok.
Kijevnél leszállok a vonatról. Kb. 20 cm hó lepi be az utcákat. Az állomásparancsnokságra mentem. Az utcán 4-6 éves gyerekek játszottak a hóban mezítláb, felsőtestüket kis ingecske-szerű ruha fedi. Nincs rajtuk más semmi. És játszanak, mint a mi kisgyerekeink nyáron a homokban. Az orosz gyerekeknek nem hideg a tél? Hát a katonáknak?
Én pedig borzongtam a hidegtől, mert a hőmérő -5 fokot mutatott. Tél tábornokra gondoltam, a napóleoni hadak téli vánszorgására.
A futárkocsi falta a kilométereket ... Harkov állomásparancsnokság, újabb futárkocsi ... Kurszk ... és így tovább a Don felé.
Egy hónappal korábban is volt egy-egy út menti falu temetőjében néhány kereszttel jelölt sírhalom. Magyar katonasírok. A partizántevékenység áldozatai. Most, alig 4 héttel később ugyanitt 40-50-100 kereszt jelezi, hogy egyre több magyar katona biztosan nem fog hazatérni.
Megnőttek a magyar temetők. Itt, a "hátországban" is.
Mi lehet elöl a frontvonalon? Mi lehet az egységemmel.
Október 31.-ike van, amikor megérkezem Gyevicára (?). Itt a faluban teljes a nyugalom. De megtudom, hogy elől, a csapatoknál, az eltelt 4 hét alatt súlyos harcok és és jelentős veszteségek voltak. A szovjet csapatok teljesen kiszorították a mieinket az uryvi kanyarból, sőt a községet is teljesen visszafoglalták, s a mieink a nyílt terepen néznek farkasszemet velük.
Közben napról napra fokozódik a hideg és nő a hó. Már -10-15?-ot is eléri a hőmérő higanyszála. Bizony a magyar katonazubbony, a csizma, a köpeny és a sapka éppen hogy megvéd bennünket a hideg ellen. Az embereken látszik, hogy fáznak. Nálunk otthon, Magyarországon, még januárban is "hideg" a -1ö-15?-os hideg. Most pedig még csak novembert írunk.
Mi lesz velünk télen, decemberben és januárban, ha bejön az igazi orosz tél, a -20-25?-os hideg? Sopronban éltem át 1929 telén -25?-os hideget. Ötödikes gimnazista voltam. Nagyon sokat fáztunk azon a télen, pedig ez a rendkívüli hideg csupán néhány napig tartott.
Fel kellett készülni a hidegre. Szerencsére hoztam magammal hazulról meleg gyapjú zoknit, gyapjúsálat, és egy irhamellényt. Bélelt katonakesztyűt a felszereléssel kaptunk. De mindez nem elég.
A szervezetet kell felkészíteni a télre!

A szervezetet kell felkészíteni a télre!

Az ágakból összeállított korlátom megvolt. Rendszeresen folytattam a gimnasztikát, futást, korlátgyakorlatokat. Ez jó volt a szív, a tüdő, az izomzat karbantartására, s a speciális gyakorlatok pedig az akaraterő, a koncentrálási képesség megőrzésére. De a hidegtűrő képesség fokozásához mindez még kevés.
Eszembe jutott a régi közmondás: kutyaharapást szőrével kell gyógyítani. Tehát a hideg ellen nem a meleg dunyha alá kell bújtatni a szervezetet, hanem napnta legalább egy fél órát ki kell tenni a szervezetet közvetlenül a fagy és a hó hatásának. A szív és a tüdő működését, az izomzatot nem a reggeli pálinkával és a fekete kávéval kell pezsgésbe hozni, hanem mozgással. Úgy tettem hát, mint az egyszeri cigánylegény, aki éhes is volt és fázott is. Amikor megkérdezték tőle, hogy választhat: szalonnát akar, vagy inkább melegedni? Azt felelte: szalonnát pirítani.
Én tehát reggel az ébredés után kiugrottam az ágyból (mert mi a "hátországban" most szobában és ágyban aludtunk), pizsama le, tenyérnyi fürdőholmi (fecske fürdőnadrág) fel, ki az udvarra a -25?-os hidegbe, a félméteres hóba. Gimnasztika, futás, korlátgyakorlatok, hóban mosakodás. Dolgozott a szív, a tüd?, az egész szervezet felfrissült, olyan belső fűtés keletkezett a szervezetemben, hogy melegnek éreztem a -25?-os hideget is. Napközben pedig bármilyen elfoglaltságom volt, legalább óránként rendszeresen végeztem pár perces - a helyzet által adott - valamiféle élénk, többoldalú mozgást, a kezekkel, a lábakkal, a törzzsel.
December közepéig semmilyen katonai feladatot nem kaptam. A három üteg bemérő tisztjeivel sem kellett felvennem a kapcsolatot. Mindegyik üteg önállóan oldotta meg az adódó feladatokat. Nyáron és még szeptemberben is szovjet részről a "sztálin orgona" adott le néhány tűzcsapást a területünkre, de mire felfedeztük és bemértük volna a tüzelőállás helyét, már el is tűnt onnét, mert az egész sorozatvető rendszer gépjárműre volt szerelve. A frontvonalon ebben az időben leginkább kisebb járőrök tevékenysége folyt. A szovjet felderítők átcsúsztak ez első vonalunkon, felderítették a telefonvezetékeket s elvágták azokat, majd lesben álltak. Aztán a kijavításra küldött járőreinket tűz alá vették, majd gyorsan visszavonultak.
A kurszki arcvonallal ellentétben itt nem volt drótakadály, nem volt összefüggő védővonal sem. Szeptembertől kezdve ugyanis sok német csapat vonult keresztül rajtunk dél felé s elmondták, hogy Sztálingrádnál súlyos harcok vannak, oda kell menniük. A német csapatok helyét viszont a magyar hadseregnek kellett kitöltenie, így a védelmi vonalunk fölhígult, meggyöngült. A helyi terepet jól ismerő szovjet alakulatok könnyen és észrevétlenül átjuthattak ezeken a réseken.
... --- ...
December közepe táján parancsot kaptam, hogy egy küldeményt juttassak el az Uryvval szemben tüzelőállásban lévő ütegparancsnokságra, A távolság kb. 15 km volt, tehát oda-vissza 30-35 km. A lovam, Kiscsókás már nem volt velem, mert hátravitték mozdonyállásba. Az utat sível kellett megtennem. A terep egy része az uryvi dombokról belátható volt, ezen felül jelentés érkezett, hogy a környéken két szovjet katona tevékenykedik.
Borús, felhős volt az idő. A hőmérséklet -15? körüli, a hó kb. 35 cm. Megint szerencsém volt. Útközben az egyik fennsíkról jól lehetett látni a Don folyó befagyott, havas medrét, de semmilyen támadás nem ért.
A parancsnokság a már ismert, szoba nagyságú, föld alatti bunkerben tanyázott, szemben Uryvval. Otthonuk, védelmük napokon, heteken, hónapokon keresztül ez a nyirkos, nehéz levegőjű üreg. Egy saját készítésű tűzhely biztosította a fagypont feletti hőmérsékletet.
Visszafelé ugyancsak esemény nélkül telt el. De az utolsó kilométereket csak vánszorogva tudtam megtenni a fáradtságtól, hiszen bármennyire edzésben voltam is, sível ez volt az első utam. A következő napokban is erősen fájt még a lábam.

Partizán támadás?

Egyik éjjel beront hozzám az őrszem és jelenti, hogy társát partizántámadás érte, megsebesült. Felpattanok az ágyból, nadrág, csizma, zubbony, sapka, revolver, zseblámpa és futás az őrhelyre.
Az őr, egy erdélyi román legény, lehet vagy húsz éves, ül a földön féloldalra dőlve. A tiszta, holdfényes éjszakában tisztán látszik a holtsápadt arca. Bal könyökénél csupa vér a katonaköpenyének ujja, és a fehér havon is piros vércseppek látszanak.
Már ott vannak a riasztott katonák is. Irányítom őket a bokros területre, amerre a sebesült mutatott, hogy vizsgálják át a terepet. Én a sebet hozom rendbe. A seb környéke lőporfüstös. Lemosom a tiszta fehér hóval és bekötöm a zsebkendővel. A golyó az alkar belső részén hatolt be és a külső részén távozott. Csontot is ért. A köpeny, a zubbony és az ing a golyó bemeneteli helyénél lőporfüstös és égési nyomok látszanak.
A katona könyörgő szemmel néz rám. Közben telefonáltak a mentőszolgálatért s a partizántámadás hírére megérkezett egy partizánelhárító egység.
Döntenem kellett, mit csináljak?
A tényállás világos: öncsonkítás.
A katonának elege volt a háborúból, haza akart menni. Ezért még a saját karjába is hajlandó volt golyót ereszteni. Borzalmas volt a nyitott, lőporfüstös húscafat a seb bemenő nyílásánál. Igen, a katona a bal karjához illesztette a puskáját és elsütötte. A vágy az otthon után erősebb volt benne, mint a félelem a sebesüléstől, a vértől.
Mérlegelni és dönteni kellett, mi a rosszabb:
Ha igazolom a partizántámadást, a lakosságot megtizedelés fenyegette. Nem biztos, de a lehetősége fennállt.
Ha öncsonkítást jegyzőkönyvezek, nem kap érzéstelenítést a seb ellátásánál, még az esetleges amputálásnál sem, felgyógyulás után pedig hadbírósági eljárás, fegyház.
Ma sem vagyok nyugodt, hogy jól döntöttem-e.
A való tényeket jegyzőkönyveztem.

Búcsú a fronttól?

December vége felé megérkezett a hír, hogy a legrégebben kint harcoló alakulatokat felváltják, s állítólag a felváltó csapatok már meg is érkeztek a hátországba, s az asszimiláció után végrehajtják a felváltást.
Miután nekem, mint bemérő tisztnek a kialakult helyzetben feladatom már nem volt, Hajdú százados úgy döntött, hogy a bemérő tiszteseimmel s néhány katonával települjek hátra a kb. 15-20 km-re lévő faluba. A nevére már nem emlékszem (Bolgyirevka?), de ez a falu az úgynevezett Sztálin út (észak-dél irányú széles, kitaposott, állandó jellegű földút) keleti oldalán feküdt. Velem jött többek között Horváth Imre szakaszvezető is. Vele esett meg, hogy szilveszteri szórakozáskor berúgott és részegen elsütötte a revolverét. A golyó eltalálta az egyik katonát. A sebesülés szerencsére nem volt súlyos, így el tudtam kerülni azt, hogy hivatalos feljelentést tegyek. Büntetésből elzárást szabtam ki rá, ami azt jelentette, hogy nem volt szabad elhagynia a szobáját. Hogy meddig? Közbejött 1943. Jan. 12-én de. 9 óra. A pergőtűz, amely több mint egy hónapra eldöntötte valamennyiünk számára: élet, hadifogság, sebesülés, vagy halál. De valamiről még beszélnem kell addig.

Levélváltás

Nem beszéltem eddig a levelekről, amelyek rendszeresen jöttek hazulról, a családtól és a lányoktól.
Még a nyár elején felhívás jelent meg, amelyben felszólították a lányokat, hogy írjanak leveleket, lapokat a frontra, hogy az otthontól sok száz kilométer távolságban harcoló katonák érezzék azt, hogy az ország gondol rájuk. A felhívásra százával, ezrével érkeztek a levelezőlapok, levelek a címzettnek, az ismeretlen "testvérnek". A parancsnoki irodisták osztották szét a katonák között. A katona már pontos névvel és tábori postaszámmal válaszolt, s azután már pontos névvel és címmel folyt tovább a levelezés oda ... és vissza. A levelezők soha nem látták egymást, nem tudták, hogy a fogadott "testvér" csúnya vagy szép, kedves vagy ellenszenves megjelenésű, magas vagy alacsony, kövér vagy sovány.
Mindenki azt képzelt el a másikról amit akart, és azt írt magáról, amit akart. Én is írtam Rózsikának, Évinek, Máriának, Icának, Margitnak, Editnek és más ismeretleneknek rövid, gondtalan, jókedvű leveleket. Mert arról, hogy mi van kint, milyen harcokban vettünk részt, nem volt szabad írni. Minden levélre, lapra, rákerült az "ellenőrizve" szó és az ellenőrzőnek a kézjegye.
Én mindegyik lányról, akinek lapját, levelét a sors keze hozzám juttatta el, elképzeltem, hogy nagyon kedves, meleg szemű, meleg szívű, a hangja bársonyos, a mosolya, a csókja, az ölelése szédítő. De kaptam levelet, lapot Ildikótól, Piroskától, Verától és másoktól is, akiket régebbről ismertem. Ők az otthon, egy bál, egy tánc emlékét küldték el hozzám.
Így jutott a kezeimbe még a nyáron egy pár soros lap. Két újvidéki lány írta, Vilma és Ildikó. Tudtam, kíváncsiak arra, hogy milyen is lehet az a dr.R.M. tüzérzászlós. Röviden megírtam életem első és legrövidebb "önéletrajzát". Ügyvéd vagyok Veszprémben, kopasz és pocakos, talán még azt is írtam, hogy néha dadogok is, de nem nagyon, csak egy kissé.
Aztán pár hét múlva levél jött Vilmától és Ildikótól. A levél csak pár sorból állt, lényegében a következő volt benne:
"Ilyen pajtás kell nekünk, ilyen pajtás pompás, kinek feje éjjel-nappal világító lámpás." És ha jól emlékszem, fénykép is volt a levélben. Egy mosolygó, kissé huncutul hamis szemű, jó alakú diáklányt tartottam a kezemben - egyelőre csak fényképen. Nézem a fényképet és elgondolkozom: álmodozok itt, ahol ropognak a fegyverek, bármelyik nap "hősi halottá" válhatok? Hát ha ez valóban bekövetkezne, egy kopasz, pocakos, kissé dadogós tartalékos zászlós ügyvédet gyászoljon a "fogadott húg"? Ezzel a kislánnyal ezt a "becstelenséget" nem tehetem meg. Fogtam a fényképet, amelyen egy szál fürdőnadrágban kézen állok a korláton. Hátuljára ráírok néhány sort. Pár soros levelet írok s borítékba teszem őket. A levél "ellenőrizve", kézjeggyel ellátva útnak indul Újvidékre, pocak, kopasz fej és dadogás nélkül egy kislányhoz, aki álmodásra késztetett a fronton egy magyar katonát.
Ez a fénykép megérkezett Újvidékre, hátulján a doni fronton 1942-ben kelt hátirattal. Átvészelte Vilmáék 1944-es Újvidékről történ evakuációját, a németországi munkatábort, s az utána következett több mint négy évtizedet, és egyszer csak - nem tudom mikor és hogyan - eltűnt a fényképalbumomból.
Hozzám pedig úgy került vissza, hogy Vilma 1946. április 20-án Veszprémben a feleségem lett. Ő a Zsóka, öt gyermek és jelenleg 11 unoka anyja illetve nagyanyja. A másik frontbeli kép, amelyen ugyancsak a fronton a saját készítésű nyújtóról kézenállásból ugrom le, ma is megvan, hátiratával együtt. És természetesen megvan Vilma is mint "Zsóka", a világ legédesebb és legaranyosabb felesége. Pedig de nehéz életet vállalt mellettem! Talán nem egészen az én hibámból. De helytállt egy olyan ember mellett, akire 1947-ben egy kis, de irányadó csoport Veszprémben, a Vörös Hadsereg tér 21. sz. alatti pártszékház első emeletén kimondta, hogy "Rácz ügyvédet ki kell nyírni".
De az még messze van. Sok minden történik addig itt kinn a fronton, aztán a hazai fronton s még ami közben volt, és azután.

"A pergőtűz"

December végén, január első napjaiban állandósult, majd lassan tovább csökkent a hőmérséklet, már -20-25? körül mozgott. A hadvezetés a felváltás közeledtével már hátrarendelte a parancsnokságokat, a kiszolgáló alakulatokat és elől a frontvonalon csak a közvetlen harcoló gyalogság és tüzér ütegek maradtak. Így az osztályparancsnokságunk is elhagyta Gyevicát és kb. 30 km-re hátrább lévő faluba települt, tehát még nálunk is hátrább, a Sztálin út nyugati részén. A falu nevére már nem emlékszem.
Valami nyugtalanság azért ott volt a levegőben. A németek sztálingrádi csatái s a németek előző évi téli, Moszkva alatti veresége és az a szinte közismert tény, hogy az orosz csapatok az első világháborúban is kihasználták sikerrel a téli ellentámadások jelentette hatalmas előnyüket, minket jogos nyugtalansággal töltött el. Úgy emlékszem, hogy december végén megírtam "Vilmának" egy őszinte levelet arról, hogy milyen érzések, gondolatok élnek ott bennünk karácsony idején. A levél teljes terjedelmében megjelent a soproni napilapban. Ezt onnét tudom, hogy amikor májusban visszajutottunk Sopronba, Margit néni megmutatta nekem az eltett lappéldányt. Hogyan juthatott Sopronba ennek a levélnek a tartalma? Egyet tudok elképzelni. Ildikó édesapja Újvidéken újságíró volt, valószínű, hogy az ő révén került Sopronba, miután mi soproni tüzérek voltunk.
.. --- ...
Januárban az egyre fokozódó hideg sem gátolt meg abban, hogy tovább folytassam a csaknem csupasz testtel végzett reggeli mozgásokat és a hóban való mosakodást. Amint csupasz testtel a hidegre kiléptem, csak az első pár pillanathoz kellett az akaraterő. Utána a bőr teljesen érzéketlenné vált. A mozgás által felfokozódott belő fűtéstől az ember már szinte meleget érzett és nem volt semmi nehézség abban, hogy a "fürdőzés" akár félórán keresztül is tartson.
Elérkezett január 10-e, 11-ike és bármelyik pillanatban jöhetett a felváltás és búcsú a fronttól, indulás hazafelé.
Elérkezett január 12-ének reggele is, ugyanúgy mint máskor. A hőmérő higanyszála -34?-ot mutatott. Ilyen hideg még nem volt, de a csupaszon végzett reggeli mozgás és hófürd? ugyanúgy megvolt, mint máskor. Gyors öltözés, az emberek ellenőrzése, Horváth Imre szakaszvezető továbbra is a magánzárkában. Megvolt a reggeli étkezés is. Nyolc óra már jócskán elmúlott, kilenc is lehetett már, amikor keletről Uryv irányából hatalmas dördülés rázta meg a levegőt, majd folyamatosan érkezett a lövedékek robbanásának rettenetes csattanása, de úgy, hogy mind a dördülés, mind a csattanás egy folyamatos hangorkánná olvadt össze. A kurszki első szovjet ellentámadásnál 24 lövegünk tüze zúdult a horhosokban előnyomuló szovjet csapatokra. Érzésem szerint legalább százszor annyi tűzerő kellett ahhoz, hogy ezt a borzalmas, a mennydörgést is felülmúló dörej folyamot előidézze.
A katonák külön parancs nélkül is nálam gyülekeztek.
A katonák engem figyeltek.
Tudtam: ha én pánikba esem, megfutamodom, mindenkin kitör a pánik, és megindul a fejvesztett menekülés. Pedig akkor, ott, mi nem voltunk közvetlen életveszélyben. A lövedékek közül a legközelebbiek becsapódása is legalább 5 km-re keletre lehetett tőlünk.
Számomra a helyzet világos volt: a Sztálingrádnál felszabadult szovjet tűzerőt is felhozták az uryvi hídfőre és itt velünk szemben hatalmas túlerőt hoztak létre. Itt fogják áttörni a vonalainkat és ezen a kapun keresztül fognak betörni a saját csapataink mögé.
A mennydörgés, a pergőtűz közel egy órán keresztül tartott. Szinte forrt a levegő a -34?-os hidegben. Első dolgom volt, hogy közöltem Horváth Imrével, a szobafogságát felfüggesztem, vegye át az emberek feletti parancsnokságot, hiszen szakaszvezető lévén, a faluban lévő katonák között rangban ő következett utánam. Teljes készültséget rendeltem el, mert világos volt, hogy a pergőtüzet követően támadásra indulnak a szovjet tankok és gyalogos egységek. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyen borzalmas pergőtűz után maradjon még saját gyalogságunk életben a védővonalban. Ha pedig nem maradt, biztos, hogy az első napi támadási cél: elérni a Sztálin utat, s ezen északra és délre haladva, bekeríthetik a teljes magyar hadsereg harcoló egységeit (mert a parancsnokságok, a kiszolgáló és vonat alakulatok, valamint a fegyver nélküli felváltó egységeink a Sztálin úttól nyugatra voltak).
Teljes harckészültségben vártuk a fejleményeket. Puskával és revolverrel, mert más fegyverünk nem volt. Eljött dél, megebédeltünk, az este is eljött, megvacsoráztunk, támadás nincs!
Amit elképzelhetetlennek tartottam, bekövetkezett: Nem pusztult el a teljes gyalogságunk az első vonalban, a pergőtűz után maradtak ott túlélők, akik felfogták a harckocsik és a vérfagyasztó hurrá...t üvöltő támadók rohamát. De mit kellett átélni azoknak az embereknek, akik nem csak hallották a pergőtüzet 5 10 km távolságban, mint mi, hanem a tűz rajtuk feküdt, akik látták a gránátok becsapódásakor társaik levegőbe repülő véres fejét, kezét vagy lábát. És ezek után még volt lelkierejük visszaverni a támadást.
Mert visszaverték. És az éjszakát is az első vonalban töltötték. De mit ettek ezek az emberek? Hiszen rendes étkezés kiszállítása oda lehetetlen volt. Elővették a szárított komisz kenyeret és a tartalék konzervet. Ebből minden katona 2 napra valót volt köteles állandóan magánál tartani.
Másnap reggel újból csatazajt hallottunk Uryv felől. De ez már inkább csak néhány perces ágyú és aknatűzzel kezdődött s utána már csak foszlányokban ért el hozzánk a lövés hangja. Január 13-a volt. A hőmérő ismét -30? alatti hőmérsékletet mutatott. Esemény nélkül telt el a faluban a délelőtt és az ebéd is. Természetesen továbbra is teljes harckészültségben voltunk. Délután parancsot kaptam, hogy vonuljunk be az osztálytörzshöz, a Sztálin úttól nyugatra lévő faluba. Megtörtént. Megvacsoráztunk. A felsőbb parancsnokságtól értesültünk arról, hogy jan. 12-én a pergőtűz ellenére csapataink visszaverték a támadást. De 13-án - a mai nap tehát - a támadók az arcvonalunkon áttörtek és közelednek a Sztálin út felé. Parancsnokságunk és a faluban lévő gyalogság parancsnoksága éjjelre teljes készültséget rendelt el. Jelentkezett Hajdú századosnál Holschunter Gyula tartalékos főhadnagy (civilben soproni erdőmérnök, igen jó úszó és műugró is volt, neve szerepel Nemeskürti István halálkanyar témájú könyvében) és jelenti, hogy ütege a 4 db. 10 és feles ágyú a kezelőszemélyzettel a tüzelőállásban maradt, szemben a Don folyóval. Előttük saját gyalogság már nem volt, tőlük délre az olasz csapatok visszavonultak, illetve a szovjet erők áttörték őket, a szovjet alakulatok az ütegektől délre kb. 8-10 km-re tömegesen vonulnak nyugat felé, tehát a magyar hadsereg hátába. Jelenti azt is, hogy teljesen kimerült s kérte átmeneti felváltását, pihentetését.
Együtt vagyunk a parancsnokságon az osztály tisztjei. Hajdú százados gondterhelt. Látszik, hogy erősen tépelődik. Választania kell, kit küldjön a saját gyalogság nélküli első vonalba: Hetyei László főhadnagyot, aki hivatásos katona, egy Vas megyei földbirtokos család sarja. Ő az osztály segédtiszt. Vagy Tóth István tartalékos hadnagyot, aki civilben járási szolgabíró, tehát közalkalmazott, itt a vonatrészleg parancsnoka. Mindegyiknek megvan a saját külön feladata. Egy személy jöhet csak számításba: én, aki tartalékos zászlós vagyok, civilben ügyvéd, itt pedig vezető bemérő tiszt. Több, mint fél méteres hóban, -30? alatti hidegben a bemérő tisztnek pillanatnyilag nincs semmilyen katonai feladata. De engemet nagyon kedvelt, mert tudta, hogy válogatott tornász vagyok, másrészt értékelte a korábbi bemérési teljesítményeket. De neki döntenie kellett. Látszott, hogy nehéz szívvel. Tehát nekem kellett visszamennem a Don mellett maradt kezelőszemélyzethez és 4 db. 10 és feles ágyúhoz. Holschunter főhadnagy tisztiszolgája - aki szintén visszajött, a nevére nem emlékszem - kapta a feladatot, hogy vezessen vissza az üteghez s természetesen térképen is megkaptam a tüzelőállás pontos helyét.
Gyors lefekvés, reggel még nem is hajnalodott, indultunk vissza az első vonalba. Kb. 4 órai gyaloglás után értünk oda a lövegekhez. Az emberek jelentették, hogy az éjszaka nyugalomban telt el, de amint kezdett világosodni, ismét újabb és újabb szovjet egységek vonulását figyelték meg tőlünk délre, 10-15 km távolságban.
Az emberek kimerültek voltak, nem csak a hidegtől, hanem a tudattól is, hogy köztük és a szovjet csapatok között semmilyen védővonal nincs, így éjjel-nappal készültségben voltak két nap óta. Felváltva kis ideig a bunkerbe mehettek felmelegedni, de négy kezelőnek mindig ott kellett lennie az élesre töltött lövege mellett, hogy szükség esetén pillanatok alatt célra tekerje az irányító szerkezetet és elhúzza a csapszeg-kart.
A terep a következő volt: a négy löveg előtt kis emelkedő volt, így a Don folyót - messze elől balra - csak a domb pereméről lehetett látni. Ott kanyarodik a Don, a folyását számítva balra, tehát kelet felé. Ez a kanyar az uryvi kanyartól délre, kb. 20-25 km-re lehet.
Szovjet vadászrepülő közeledik. Rata. Lecsap ránk. Talán 20 m-re a fejünk felett suhan el. Kört csinál, újra lecsap. A hóba hasalunk. Nem lő. Elfogyott a lőszere? Látnia kellett a négy löveget és minket, hiszen a zöld katonaköpenyünk kirítt a fehér hóból. Ez volt az egyik lehetőség, hogy az előnyomuló csapatok előtt kilőtte a lőszerét, s visszajöttében fedezett fel bennünket.
Megéheztünk. Elővesszük a szárított kenyeret és konzervet. Ebédelünk. A figyelő jelenti, hogy két harckocsit fedezett fel kb. 6-7 km távolságban. Aztán megint kettőt. Felénk tartanak. Megadom a becsült távolságot és irányt, a kezelők pillanatok alatt beállítják s "tűz" vezényszóra eldördül az össztűz, sivítva repül a négy lövedék. Becsapódás ... négy robbanás, a harckocsiktól több száz méter távolságban. Irány- és távolság-helyesbítés, újra töltés, újabb sortűz, újabb becsapódás, füst, robbanás, a harckocsik közelében és még kétszer ugyanez. A harckocsik sértetlenek, de irányt változtattak, s vonulnak délnek, majd nyugatnak az olaszok arcvonalán nyitott résen keresztül, már lőtávolon kívül.
Utána csend, semmi mozgás, sem balra Uryv felé, sem elől, sem jobb oldalon.
Gondolkodom. Itt vagyok 8 magyar katonával, négy löveggel és vagy 30 lövedékkel és összesen 1 db. revolverrel. A katonák egyetlen fegyvere a szurony. Előttünk, mellettünk és mögöttünk saját gyalogság nincs, legközelebbi magyar katonaság 4 óra járásnyira hátul, a faluban van, ahonnét jöttünk.
De szovjet katonaság sem lehet már előttünk, mert azok elvonultak tőlünk délre, üldözvén az olasz csapatokat. Ha nem így lenne, már rég megtámadtak és megsemmisítettek volna minket. A négy harckocsi is azért nem folytatta velünk szemben a támadást, mert nekik előre kellett menniük az olasz csapatok után. Nem vesztegették az időt négy olyan löveg ellen, amelyen az ő alakulatuk már messze túljutott.
Az észszerűség azt diktálta, hogy vonuljunk vissza a faluba.
De szigorú parancs volt, hogy visszavonulni tilos, az utolsó emberig ki kellett tartani. A még nagyobb baj: a lövegek vontatásához szükséges lovak messze hátul voltak a mozdonyállásban. Így csak a lövegek nélkül lehetett visszavonulni. Az a tüzér pedig, aki a rábízott löveget elhagyja, felkoncolandó.
Tehát: halál visszavonulásért és kétszeres halál az elhagyott és fel nem robbantott lövegekért. De vállalnom kellett. Az emberek nem szóltak, bár nagyon kimerültek voltak, tették dolgukat. És figyeltek engem.
Döntöttem: mindent itt hagyunk, ahogy van s visszavonulunk a faluba. Négy órás gyaloglás, még világos van. Jelentem Hajdú századosnak, hogy az emberekkel együtt visszavonultam, a lövegeket otthagytam. Várom a letartóztatást ... (ezt nem mondtam, csak gondoltam). Jelen van Hetyey László és Holschunter tart. főhadnagy is, akit helyettesítettem. Hajdú százados részletes jelentést kér. Nyugodt, megértő.
Pár szóval ismertetem a helyzetet. Holschunter főhadnagy felpattan, csak annyit mond, hogy indul a lövegekért s Hajdú százados helyeslő bólintása után indul a mozdonyállásba a lovakért, hajtókért. Késő éjszaka ért vissza. Mi feszülten vártuk a megérkezését. Amikor megérkezett, szinte nappali volt a világosság a hótól és a holdtól. Jelentette, hogy a négy löveget szerencsésen visszahozta és tüzelőállásba állította a falu keleti szegélye közelében, szemben a Sztálin úttal. Aztán lefeküdtünk.
Jan. 15-én korán ébredtünk. Valamit enyhült már a hideg, de még mindig -30? alatt lehetett. Déltájban ismét parancsot kapok, hogy váltsam fel Holschunter f?hadnagyot a lövegeknél. Kimegyek a lövegekhez. Jó 6-8 km-re el?ttünk a Sztálin út északról dél felé nyúló, a terepből kissé kiemelkedő vonala. Közöttünk belátható sík terület. Csend és nyugalom.
Jó délután lehetett már, amikor a figyelő jelenti, hogy harckocsikat fedezett fel. Felénk közelednek. Gyors irány- és távolságbecslés, irányzékállítás, töltés, tüzelés. Aztán távolság helyesbítés, újból tüzelés. Aztán távcső nélkül is látni a becsapódásokat a harckocsik körzetében. 5-6 harckocsi látszik a terepen, egymástól jelentős távolságban. Hol előre jönnek, hol vissza, manővereznek a lövedékek között. Aztán újabb össztűz, újabb manőverezés. Aztán látjuk, hogy megfordulnak és eltűnnek a Sztálin út mögött. Lövedékeink látszólag nem tettek kárt bennük, de a támadási szándékukat feladták.

Támadás a falunk ellen

Január 15-e van. Besötétedett. Teljes arckészültségben voltunk, vártuk, hogy a magasabb parancsnokságtól megérkezzen a visszavonulási parancs. Hiszen jelentettük, hogy előttünk már saját gyalogság nincs, a Don folyótól teljesen elszakadtunk, tőlünk délre pedig a szovjet csapatok özönlöttek Nyugat felé, tehát a hátunkba.
Hajdú százados magához rendel, közli, hogy ő, Hetyey László és Tóth István elmennek hátra a hadosztályparancsnokságra tájékozódni. Autóba ülnek és elindulnak. Én maradok tehát egyetlen tiszt az összes katonával, akik a faluban állomásoztak.
Besötétedett már. Délkelet felől irtózatos aknatűz zúdul a házakra. Egymás után gyulladnak ki a szalmafedeles házak. Északkelet felől szekérzörgés. Kiugrok az útra. Látom, hogy magyar katonák vezette lovas szekerek száguldanak déli irányba. Arra, ahol a szovjet katonák vonulnak nyugat felé. Puska volt a vállamon. Lekapom, előre tartom, s üvöltöm: Állj !!!... Aki mozdul, lelövöm !!!... Tudom, irtózatos volt az üvöltés. Csattant mint az ostor. A lovak szinte dermedten engedelmeskedtek (csodálatos voltak a katonalovak) az állj! vezényszónak. S aztán a hajtóik is észbe kaptak. A vonatrészleg azon a részén állomásozott a falunak, amelyet elsőnek ért az aknatűz, s miután parancsnok nem volt velük, felpattantak a már menetkész szekerekre s vágtattak dél felé. Amerre a szovjet csapatok vonultak.
Közben az aknatűz elcsendesedett. Ellenőriztem az őrséget. Megnéztem a falu északi, a keleti, majd a déli részén felállított védővonalat. Körvédelemre voltunk berendezkedve. Az osztály iroda telefonja összeköttetésben volt az északnyugatra lévő faluban települt magasabb parancsnoksággal s onnét ismételten megkaptuk a szigorú utasítást, hogy a körvédelmet az utolsó emberig tartani kell. Meg kell várni, amíg a felmentő csapatok megérkeznek. Addig ki kell tartani, akár az utolsó emberig.
A falutól északra, bár megszűnt az aknatűz, nyugati irányba történő mozgást lehetett észlelni. Keleten már egyáltalán nem látszott semmilyen szovjet erő és délen sem, ellenben éjjel és másnap is jöttek holtfáradt magyar katonák, akik túlélték a pergőtüzet, s akik visszaverték az Uryvtól felénk indított támadást.
Csodáltam ezeket az embereket.
Én, aki tudatosan, és hosszú ideje folyamatosan edzettem magamat arra, hogy a téli hideget el tudjam viselni és helyt tudjak állni, s aki lényegében az első vonal mögött, szobákban aludhattam, csak nagy akaraterővel tudtam eleget tenni kötelességeimnek a kialakult rendkívül nehéz helyzetben.
Ezek az emberek pedig - gyalogosok és tüzérek - bakancsban, katonaköpenyben, katonasapkában, közönséges katonakesztyűben, az irtózatos harcok után, amelyeknek közvetlen szenvedői és túlélői voltak, egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, etetik, itatják a lovakat, gondoskodnak a napi élelmezésről. Pedig az idő még mindig rendkívül hideg, -30? körül mutat a h?mér? higanyszála.
És amit a legjobban csodálok: a hadseregben rendkívül szigorú, vezényszóval és nagyon sokszor a kegyetlenségig durva magatartással kikényszerített fegyelemhez voltak szoktatva ezek a katonák.
Most, itt, nincs vezényszó. Csak mondok valamit, sokszor csak gondolok valamit, s az emberek ugyanazt gondolják s teszik, végzik azt, amit itt, ebben a helyzetben tenni kell.
Látom, érzem, hogy az emberek figyelnek engemet. Tudom, nekem itt helyt kell állnom, mert az emberek bennem bíznak. Én vagyok az egyetlen tiszt, aki, ha kell, jogosult az intézkedésre.
És nem csak az én embereim. A többiek is, akiknek sosem voltam a parancsnoka.
Eltelik az éjszaka, ruhástól. fegyverrel a kézben, félig alva, félig ébren. Aztán hajnalodik. Január 16-a van. Északról újabb aknatűz, aztán puska, géppuskasorozat, de csak távolról. Nem hangzik fel a vérfagyasztó harci üvöltés és a dobtáros géppisztoly félelmetes kattogása. Tehát már északról sem kaptunk támadást, csak ideeresztenek távolról egy-egy sorozatot s a szovjet csapatok már északon is vonulnak nyugat felé. Mi pedig itt vagyunk a faluban. Nem mehetünk hátra a még nyitva álló egyetlen nyugati kijáraton, mert körvédelemre kellet berendezkednünk, itt ki kell tartani az utolsó emberig, ha addig meg nem érkezik a kilátásba helyezett felmentő sereg.
A lövegeinkkel már senki sem törődik. Ott állnak a falu északkeleti részén, keletre irányzott csövekkel, szemben az észak-déli Sztálin úttal. És még napközben is érkeznek kelet felől holtfáradt, kiéhezett magyar katonák, akik szinte a csodával határos módon túlélték a pergőtüzet, a harckocsi és gyalogsági támadást, a -34 fokos hideget, a több mint félméteres havat, nem meleg szobában, hanem éjjel-nappal kint a szabadban. Etetjük, a szobába befektetjük, fagyott tagjaikat dörzsöljük. Elnyúlnak a földön. Mert ágy nem jut mindenkinek. De élnek, lélegeznek.
Őrszemeink délről újabb szovjet alakulatok vonulását jelentik nyugat felé. Ezek sem törődnek velünk. Vonulnak zárt menetben hátra, messze a hátunk mögé.
Elérkezik az este, majd az éjjel, s máris január 17-e van. Parancs érkezik, hogy törjünk ki északnyugat felé.
Megélénkül a falu. Megalakulnak a kitörni készülő csapatok. Vonulunk az északnyugati kijáró felé. A sebesülteket szekerekre rakjuk, a konzerveket, szárított kenyereket is. Bakancsban, puskával a kézben a csapatom élére állok. Elérjük a falu kijáratát. Egyetlen letaposott havas út vezet ki a faluból, másutt minden elborít a magas hó. Nem találkozunk egyetlen szovjet katonával sem. Azok tőlünk északra és délre már messze előttünk járnak.
Az emberek már nagyon kimerültek. De menni kell tovább. Egyik-másik már rogyadozik. Megáll. De menni kell! Biztatom, biztatjuk, megállni nem szabad! Fogjuk egy másiknak a karját, mi, akik még bírjuk a menést. Aztán leül egyik, leül a másik. Húzzuk, toljuk, hogy menni kell előre! Nem használ, csak ülnek, szinte önkívületben. Kérjük, parancsoljuk, hogy menni kell, aztán ... - még sohasem csináltam emberrel: ütöm ököllel, hogy magához térjen, akkor feláll és vánszorog tovább ...
Állj-t vezénylek. Magamhoz hívom Horváth Imre szakaszvezetőt, és két tizedest, a főtüzéreket s még néhány katonát. A következőket közlöm velük:
"A németek ezt a háborút elvesztették. Mi itt vagyunk messze hátul a mi csapatainktól. A szovjet csaptok északra és délre tőlünk már messze előttünk járnak nyugat felé. Nincs semmi biztosíték arra, hogy élve kijussunk a bármikor bezáródható gyűrűkből. Az emberek kimerültek, és nincs garancia arra, hogy meddig bírjuk: mi is áldozatai leszünk a fagynak, a hónak, az éhezésnek és várható szüntelen harcnak. Javasoltam: válasszanak. Vonuljunk tovább, egyre csökkenő létszámmal, mint eddig, vagy így, ahogy vagyunk, fegyveresen megállunk és megvárjuk a legközelebbi szovjet alakulatokat és megadjuk magunkat. Közöltem azt is, hogy nem tudni, mit hozhat egy szovjet hadifogság, de még kevésbé tudjuk azt, hogy mit hozhat az, ha tovább vonulunk nyugat felé ..."
Néma csend követte szavaimat. Érzések, indulatok viharzottak az agyakban, szemekben. Tudtam, az otthonra gondolnak. A családra. Egy pillanatra valami melegség áradt szét a fagyott, kimerült arcokon.
De a hó nem olvadt meg, a fagy nem engedett.
Először az egyik tizedes szólt: haza akarok menni! Aztán a többi is ugyanígy nyilatkozott. Én még mindig hallgattam. Lenyűgözött, hogy ebben a nyomorult helyzetben csak egyetlen vágy élt az emberekben: az otthon, a hazajutás vágya. Én még mindig hallgattam. Aztán együtt mondták: zászlós úr, vezessen haza minket!
Megrendültem. Ebben a nyomorúságos helyzetben az emberek egyetlen reménye én vagyok. Én. Aki éppen olyan senki vagyok a faggyal, a hóval, az éhezéssel, a szovjet túlerővel szemben, mint azok, akik bennem reménykednek. Mit tehettem volna mást, minthogy azt mondjam: akkor hát induljunk nyugat felé. És elindultunk.
Azt mondják az emberek, hogy nincsenek csodák. Én sem hittem a csodákban. De az az erő, az az elszántság, az a küzdőképesség, ami ezekben az emberekben feltámadt arra a gondolatra, hogy most elindulunk és megyünk egyenesen haza, az már nem a valóság volt. Ez maga volt a csoda. Ők mentek, én meg csak vonultam velük. Szereztek élelmet, vigyázták az utat. Aztán 19-én, vagy 20-án utolértük a hadosztály visszavonuló egységeit. Itt már ezredes, őrnagyok, századosok is voltak a csapatokkal. Az éjjeleket is a szabadban töltöttük, még félálomban is mozogva, hogy meg ne fagyjunk. Vonulásunk nagyjából északnyugati irányú volt.
Eddig nappal vonultunk, éjszaka álltunk, ültünk, aztán megint álltunk, megint ültünk. Hajnalban tovább indultunk. 21-e vagy 22-e volt, amikor repülőgép csapott le ránk géppuskatűzzel. Ragyogó napsütés volt, csillogó hómező és dermesztő hideg. Telibe találta egy golyó a kondért, melyben az ebédünket főzték, több lovunk elhullott, többen megsebesültek. Aztán dél felől aknatűz zúdult ránk. Az aknák elég pontosan az út közelében csapódtak be, de a nagy és keményre fagyott hó erősen lecsökkentette a repeszhatásukat. Így is egyre több keményre fagyott katona és lótetem mutatta az utat, amerre a csapatoknak vonulniuk kellett.
Ezekben a napokban már tervszerűnek mondható a visszavonulás, mert ott voltak a parancsnokok közöttünk. Egyik alezredes például (a nevére nem emlékszem) meg is sebesült a katonái között. Biztosítva volt az élelmezés is. A nagy hideg is enyhült valamennyit. A magasabb parancsnokságok szervezték a dél felől szinte folyamatosan támadó szovjet csapatok, sível közlekedő és fehér leplekbe burkolt támadó ékek visszaverését.
Január 23-a vagy 24-e lehetett, amikor odaérkeztünk az úgynevezett gyűjtőhelyre. Itt tábori csendőrökkel megerősített egységek állították meg a további visszavonulást. Közölték, hogy innét csak előre lehet menni, hátra nem. Azt is közölték, hogy - mivel a magyar hadsereg "megfutott" !!! - ne számítson senki arra, hogy innét bárki is hazajuthat.
Ha nem lett volna ennyire tragikus a helyzet, talán nevetni is tudtunk volna azon az állításon, hogy mi, akik ott voltunk az uryvi áttörésnél és az azt követő harcokban, futottunk. A pergőtüzet és az azt követő támadásokat túlélő lerongyolt, legyengült, éhező, fázó katona nemhogy futni, de csúszni, mászni, vánszorogni is csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott. Nem tudom, próbált-e valaki -30 fok körüli hidegben, fél méternél magasabb hóban, holtfáradtan futni. Még én sem tudtam, pedig rendszeresen és naponta futottam is, amíg az áttörés meg nem történt. De nem a félméteres hóban futottam akkor sem, hanem a kitaposott utakon. Ezek a katonák, akik szembenéztek a rájuk törő túlerővel, nem a kitaposott utakon álltak helyt, hanem kint a terepen, szabad ég alatt, kitaposatlan, több mint fél méteres hóban. Ott még felállni sem lehetett, mert aki felállt, azt lekaszálta a géppuska, vagy a közelharcban a dobtáras géppisztoly, vagy az aknaszilánk. Ezek az emberek ottmaradtak és meghaltak, vagy hátrakúsztak, csúsztak a hóban, ha az ottmaradásnak már nem volt további értelme.
Jogos a kérdés, kikre vonatkozhatott az, hogy a magyar hadsereg megfutott. A válasz egyszerű.
A hadseregnek voltak harcoló egységei - aránylag kis számban, és voltak egyéb egységei - aránylag nagy számban. A harcoló egységek elől voltak az arcvonalnál, vagy annak közelében. Innét elfutni nagyon veszélyes volt. Innét kúszni volt csak tanácsos. A nem harcoló egységek, szállító és vonatrészlegek, szakszolgálatok, a különböző parancsnokságok közvetlen alakulatai nem a harcra voltak felkészítve, így nem is gondoltak arra, hogy nekik harcolni kell. Egyébként megfelelő fegyverzetük sem volt hozzá.
Végül ott volt az újonnan kihozott nagyszámú katona, akiknek az lett volna a feladata, hogy felváltsák a május óta szinte folytonosan nélkülözésben és harcban kimerült régi katonaságot. De ezeknek nemcsak harci tapasztalata nem volt, de még fegyverzetük sem, mert a felváltott katonáktól vették volna át a fegyvereket.
Mit tehettek volna ezek a katonák mindenféle felszerelés és fegyver nélkül?
A következő történt tehát:
Az uryvi pergőtűznél és áttörésnél helytálltak azok a katonák, akik az első vonalban voltak, vagy annak közelében akkor, ha a parancsnokuk is velük maradt. Mert a katonák ott a fronton ragaszkodtak azokhoz a tisztekhez, parancsnokokhoz, akik velük és közöttük voltak. Nem azért maradtak ott és nem azért védekeztek, harcoltak, mintha gyűlölték volna a szovjet katonát. Mert nem gyűlölték. Sőt ölelték, csókolták ott, ahol a helyzet úgy adódott, mint például a kurszki fronton júniusban.
De ha az ellenfél támadott, nekik védekezniük kellett. Tudták, hogy haza nem mehetnek, a haza nagyon messze van, az életüket itt kell megvédeni 2000 km-re a hazájuktól.
De ha tiszt nem volt velük, vagy pláne, ha a tiszt pánikba esett és megfutamodott, vállalva a megfutamodással járó veszélyt, akkor a katonákban is kitörhetett a pánik.
Namármost hátul, messze a frontvonaltól a nem harcra beállított alakulatok meghallották az ágyúdörgést és csatazajt, és eljutott hozzájuk egy-egy megfutamodott tiszt (mert elsőnek a gépkocsiba ugrott tisztek érkeztek hátra), akkor ezek a megfutamodottak lélegzethez is alig jutva elhadarták, hogy micsoda szörnyű küzdelemben vettek részt, hány harckocsit lőttek ki, hány gyűrűn törtek keresztül. Holott elől a csapatok még feltartóztatták a támadó erőket.
Mi történt ilyenkor hátul?
Aki tudott, kocsiba, gépkocsiba pattant s hogy mentse magát az esetleges felelősségre vonástól, hadbíróságtól, ugyancsak leadta, hogy micsoda hőstetteket hajtott végre. A vezetők nélkül maradt katona pedig mit tehetett volna okosabbat? Megindult arra, amerre szabadnak vélte az utat.
Általában a tartalékos tisztek maradtak együtt a katonákkal, osztoztak sordukban, igyekeztek tudásukkal és rangjukkal a lehetséges helyzeteket megoldani. A hivatásos tisztek - tisztelet a kivételnek - nem meghalni mentek a frontra. Ők úgy vélték, nekik az életüket mindenképpen ki kell vonni a veszélyes helyzetekből s ezért nem maradtak együtt a katonákkal. Én is tudok több olyan hivatásos tisztet, akik ott maradtak a katonáik között, közöttünk a legveszélyesebb helyzetekben is. Pl. Kosztka gyalogos százados, Cikatricis gyalogos őrnagy, az a bizonyos megsebesült alezredes.

Vissza a Donhoz

Még meg sem pihentünk, parancsot kaptunk, hogy azonnal induljunk északkeletre, Voronyezs alá, mert biztosítanunk kell a Voronyezst kiürítő német csapatokat a Don mellett délről előnyomuló szovjet haderő ellen. Szekerekkel, lovakkal. É a Kiscsókás hátán. Itt a hátsó gyülekező helyen ugyanis visszakaptam a lovamat.
Felhőtlen volt az ég, a hold világított. Az északkeletre tartó út le volt taposva, így a fél méteres hó partjai között haladtunk. Itt Balogh Kovács György tartalékos főhadnagy (civilben soproni erdőmérnök) volt a legmagasabb rangú tiszt. Egyszer csak olyan területre érkeztünk, ahonnét a szél elvitte messze területen a havat. Megszűnt tehát a biztos tájékoztatást nyújtó két hópart. Leszálltam a lóról és így meg tudtam állapítani, merre vonul a letaposott útszakasz és így gyalog mentem tovább a csapat előtt, míg el nem értük az új védelmi körzetünket. Ez egy falu. volt. A nevét nem tudom. Egy nagy élelmiszer és ruha, stb. raktár volt a falu közepén. Többek között rengeteg fél köbméter nagyságú fagyott vajkocka, konzerv és egyéb élelmiszer volt itt felhalmozva. A további visszavonulásnál napokon keresztül a fagyott vaj volt az egyetlen tartalékunk, meg egy-két esetben főtt krumpli, amit a lakosságtól kaptunk.
Gyorsan el kellett foglalnunk a védőkörletünket a falu déli részén. Mögöttünk egymás után vonultak el terepjáró gépkocsikon a Voronyezst kiürítő német csapatok. Közölték, hogy kb. 300 harckocsi támadta meg a voronyezsi hídfőt, nagyon sok volt az emberveszteségük. Fölöttünk állandó volt a légi tevékenység és Sztálin gyertyákkal világították meg a visszavonuló német csapatokat és néhány bombát is ledobtak közéjük.
Minket január 26-án ért itt az első támadás. A már ismert vérfagyasztó harci üvöltés és géppisztolysorozat hangzott fel. Mi - más fegyverünk nem lévén - puskalövésekkel válaszoltunk. Azután csend lett. A támadók nem közelítettek. Úgy látszott, csak fel akarták deríteni, hogy vannak-e védő csapatok a faluban.
Január 27-én is többször megismétlődött az előző napi üvöltés és géppisztolysorozat, támadás nélkül. Közben a németek befejezték Voronyezs kiürítését. Jan. 27-én éjjel parancsot kaptunk, hogy biztosítsuk a falu kiürítését és visszavonulva fedezzük a visszavonuló szekéroszlopot.
A megadott útirány Olim község, illetve patak volt, Voronyezstől nyugatra kb. 150-200 km-re.
Éjjel meneteltünk, nappal ugyanis állandóan harcolni kellett, így nem tudtunk volna előrehaladni. Pedig a napi 25-30 km-t minden nap meg kellett tenni, hogy kikerüljünk a gyűrűből. Ahogy kivilágosodott, letáboroztunk, az őrszemek elfoglalták őrhelyeiket, a csapat pedig lepihent. A lakosság szívesen beengedte a katonákat a házakba és rendszerint megkínálta főtt krumplival.
Jan. 29-e lehetett, amikor a felderítők jelezték, hogy dél felől erős szovjet kötelék tör észak felé. Feladatuk nyilván az volt, hogy bezárják azt a gyűrűt, amelyben voltunk.
Egy alezredes összeszedett két szakaszra való katonát és néhány tisztet. Én is köztük voltam. Parancsot kaptuk, hogy foglaljunk védőállást a falu déli szegélyén és tartsuk fel a támadókat, míg a csapatok elvonulnak.

Puskával harckocsik ellen

Talán 3 km-t vonultunk déli irányban, egy ritkás, fiatal erdőben. Az erdő széléhez érve géppuska sorozatot kaptunk. Már rajvonalban voltunk, gyorsan lehasaltunk és tüzeltünk a géppuska irányába. Azután aknasorozatot kaptunk. Az aknák mögöttünk, az erdőben robbantak. Egy darabig csend lett. Balról erős motorzúgás. Odanézek. A falu irányából két szovjet harckocsi közeledik. Nem felém, hanem déli irányban halad, tőlem talán 100 m-re az egyik, mögötte a másik. Nem lőnek, talán elfogyott a lőszerük. Az egyik katona, aki a haladás irányában feküdt, felugrik, fut felém. Ebben a pillanatban ismét megszólal a szembenálló géppuska, a katona elesik, az első harckocsi keresztülgázol rajta. A két harckocsi vonul tovább déli irányban. Újabb géppuskasorozat kattog rajtunk. A tőlem balra 5 m-re fekvő hadnagy kiált, odanézek, megvonaglik, elnyúlik a földön. Látom a fejéből kifolyó vért a fehér havon. Nem mozdulhatok, mert újabb sorozat. Aztán aknatűz. Fejemre esik egy faág. Felnyúlok, hogy levegyem, aknarobbanás, ütést érzek a jobb kezemen. Lehúzom a kesztyűt. Aknaszilánk a jobb gyűrűs ujjamnál. Nem veszélyes. Megszívom. Kesztyűt visszahúzom. Aztán ismét csend. Odakúszom a hadnagyhoz. Meghalt. Hamarosan parancsot kapunk a visszavonulásra. Kiürítjük a falut, tovább vonulunk kb. 15 km-rel.
Január 31-e lehetett, amikor elértük az Olim patakot. Itt délre fordultunk és vonultunk Sztary-oszkol felé. Ismét nappal vonultunk, mert a szovjet támadó csapatok már messze előttünk jártak nyugat felé, mi bent voltunk a nagy zsákban, jó pár ezer magyar katona. Német katonák ugyancsak nem voltak már errefelé, az általunk képezett ütköző fal védelmében gyorsan elvonultak nyugat felé. Csak február 12-én értük el a németek által létrehozott új védővonalat, ekkor került ki a magyar hadsereg utóvédje a nagy gyűrűből.
Én a legutóbbi harckocsi támadás óta már nem a saját alakulatommal voltam, mert azt a bizonyos elhárító csapatot zömmel somogyi alakulatokból állították össze, a mi tüzérosztályunk megmaradt egységei a védelmünk alatt elvonulókkal mentek tovább. Ők is Sztáry-oszkolon mentek keresztül, de pár nappal mi előttünk. Utána Sztáry-oszkolt újból gyűrűbe fogták a szovjet csapatok és mikorra mi, a legutolsó utóvédek február első napjaiban ideérkeztünk, a helységet körülfogó szovjet gyűrűvel találtuk magunkat szembe.
A volt tehát a helyzet, hogy bent a faluban magyar alakulatok voltak még, őket körülfogta a szovjet csapatok körgyűrűje, mi pedig, ahogy északról vonultunk a község felé, hátba támadtuk a falu felé beállt szovjet egységeket. Rajvonalba fejlődtünk, tüzeltünk. Balról erdős terület volt. Onnét néhány harckocsi adott le ránk néhány lövést, de utána elvonultak dél felé. Hamarosan elhallgattak a fegyverek. Néhány géppuskafészek és néhány puska képezte csak a falu körül a szovjet bekerítő gyűrűt. Amint vonultunk a falu felé, az elesett szovjet katonák ott hevertek a fegyvereik mellett véresen, élettelenül. Ők is emberek voltak, mint emberek talán nem is gyűlöltek minket, pedig mi voltunk a betolakodók s éppúgy elpusztultak, mint a mi magyar katonáink.
Innét már gyorsan peregtek az események. Sztáry-oszkolban egy napot pihentek a katonáink a házakban. A lakosság itt sem viselkedett ellenségesen, meleg ennivalóval kínáltak bennünket. Aztán másnap megindultunk ismét nyugat felé, erőltetett menetben és február 12-én erős védővonallal találtuk szembe magunkat. De ez már a németek által kiépített védővonal volt. Még ma is vissza tudom idézni annak a robbanásszerű megkönnyebbülésnek a lelkiállapotát, amely erőt vett rajtam, rajtunk, a heteken át tartó rendkívüli feszültség, állandó életveszély, fagy és kimerültség után. Gyermekkorom óta nem sírtam. Ott, abban a pillanatban, amikor átléptük a védővonalat, mintha robbanás akarta volna szétfeszíteni a mellkasomat, s ellenállhatatlanul könnyek törtek elő a szememből. Szemünkből. De mindez csendben, hiszen éhesek és holtfáradtak voltunk.
Aztán ott találtuk magunkat egy vasútállomáson. Egy alezredes lefoglalta az ott állomásozó vonatot, beparancsolt bennünket - utolsó magyar utóvédeket - a vagonokba és parancsot adott a mozdonyvezetőnek, hogy induljon velünk nyugatra. És a vonat vitt bennünket Magyarország felé. Nem tudom, mi volt a neve ennek az alezredesnek, de kiverekedte, hogy a vonat valóban eljutott velünk Magyarországig. Lavocsni volt akkor a határállomás.
Lavocsni állomáson fegyveres csendőrök fogták körül a vonatot. Közölték, hogy a második magyar hadseregből senki sem térhet haza, azonnal vissza kell menniük Ukrajnába, ahol gyülekeztetik a 2. magyar hadsereg megmaradt egységeit. Úgy rendelkeztek velünk, mint gonosztevőkkel, akik szégyent hoztunk az országra.
A vonat megindult velünk ismét, de most vissza, Oroszországba.
A gyülekező helyen találkoztam ismét az alakulatommal, ők már nagyjából kipihenték az átélteket és itt töltöttük az egész március hónapot, végül valamikor április közepe táján kapott engedélyt a hadsereg túlélő maradványa, hogy hazatérhessen Magyarországra.
De nem haza, hanem csak a laktanyákba. Kb. négy héten keresztül foglyok voltunk a laktanyákban. A laktanya területét még a tisztek sem hagyhatták el, nehogy elmondjuk, hogy mi történt velünk, a magyar hadsereggel, és hogy a német propaganda által megsemmisítettnek hirdetett szovjet hadsereg nem semmisült meg, hanem legyőzte a német és magyar, olasz és román hadseregeket és közeledik a Kárpátok felé.
Aztán májusban valamikor feloldották a fogságot, Hajdú százados nekem átadta a második magyar hadsereg parancsnokának, Jáhny Gusztáv vezérezredesnek sajátkezű aláírásával ellátott kitüntető oklevelét, amelyet az okirat szövege szerint a visszavonulási harcokban tanúsított bátor és önfeláldozó magatartásomért adományozott és a bronz tűzkeresztet.
Május végén leszereltem, hazautaztam, majd júniusban megnyitottam az önálló ügyvédi irodát. Új élet kezdődött a számomra, nagyon jól indult az iroda, pedig a semmiről kellett mindent elkezdeni. Megkezdtem az almádi telken az építkezést, aztán alig egy éves ügyvédi és sportbeli működés után 1944 júliusában újból SAS behívót kaptam a soproni tüzérlaktanyába. De ez már egy újabb fejezete a katonaéletemnek.